Az 1848-49-es szent forradalmunk egyik kívánalma volt, hogy Magyarország lépjen a meglévőnél jóval szorosabb kapcsolatba a Királyhágótól keletre lakó nemzettestvérekkel. A márciusi ifjak szükségesnek tartották, hogy Erdély teljes mértékben bekapcsolódhasson a nagy magyar vérkeringésbe, és meghatározó szerepe legyen az eljövendő országépítésben. A hívó szót megértetették az erdélyi magyarok és székelyek, hiszen számos haditett, önfeláldozó cselekedet, a forradalom teljes mértékű támogatása jelezte, hogy a székelység a történelmi Magyarország teljes jogú részének tekinti szülőföldjét, az ősök évezredes jussa alapján. Erdélyben és a Székelyföldön manapság is nagy ünnep a forradalom évfordulója.Írásunk Uniót Erdéllyel címmel itt olvasható.
Rockszerda
Az 1848-49-es szent forradalmunk egyik kívánalma volt, hogy Magyarország lépjen a meglévőnél jóval szorosabb kapcsolatba a Királyhágótól keletre lakó nemzettestvérekkel. A márciusi ifjak szükségesnek tartották, hogy Erdély teljes mértékben bekapcsolódhasson a nagy magyar vérkeringésbe, és meghatározó szerepe legyen az eljövendő országépítésben. A hívó szót megértetették az erdélyi magyarok és székelyek, hiszen számos haditett, önfeláldozó cselekedet, a forradalom teljes mértékű támogatása jelezte, hogy a székelység a történelmi Magyarország teljes jogú részének tekinti szülőföldjét, az ősök évezredes jussa alapján. Erdélyben és a Székelyföldön manapság is nagy ünnep a forradalom évfordulója.
Erdély, s a Székelyföld nemcsak abban különbözik a jelenlegi kicsi hazától, hogy az épített és a néprajzi, történelmi emlékek sokasága az itteninél jobban repít vissza a múltba, hanem az utazó sokszor úgy érzi, hogy jóval kézzelfoghatóbb közelségbe kerül itt avval a forradalommal, amely méltán rögződött a magyar történelem aranylapjain.
Petőfi Sándor, a lázadó költő Segesvár környékéről indult az utolsó csatába, hogy aztán láncra verve vigyék később Szibériába. Nem, biztosan nem halt meg ott a fehéregyházi lankáknál, az obeliszk is csak arra emlékeztet, hogy itt látták utoljára. Szelleme kísért és világít még a tavaszi időben is havas erdélyi éjszakákon, mert a szabadság iránti vágy, a megmaradás szükségessége és a megtartás örök valója Erdélyben válik igazán testközelivé.
Nem véletlen, hogy itt az ünneplés is más, mint odahaza, fenségesebb és szívre hatóbb. Az erdélyiek is egyesülést akartak, csatlakozást Magyarországhoz, és kifejezték, hogy támogatják azt az élethalálharcot, amely a Habsburg megszállók ellen irányult. Az unokákban és a dédunokákban kettős erővel és alappal található meg ez a szándék, mert idegen megszállás alatt élnek, elszakadva attól, ahová 1867 után tartoztak, és harcuk mindennapos a különböző irányokból rájuk törő hatásokkal szemben.
Ezek közül vannak olyanok, amelyek megszüntetnék nyelvüket, hagyományukat, kultúrközösségüket, vannak olyanok, amelyek ezeken túlmenően teljesen beolvasztanák őket, és olyanok is, amelyek azt jelzik, hogy a hatalmon lévők közül sokan nemkívánatosnak tartják őket őseik földjén, ezért legszívesebben a kezükbe adnák a vándorbotot.
Az erdélyi szórványmagyarok a saját lehetőségük függvényében tesznek hitet magyarságuk és a forradalom szent öröksége mellett településükön, míg a tömbben élő székelyek konok akarattal jelzik a világnak, hogy nem engednek a negyvennyolcból. A hó alól kinövő vetés zöldje a fehérrel most nem kívánja a pirosat, a vért, hogy legyen nemzeti trikolór, de oda lehet képzelni, mert sokan azt adták az elmúlt 157 évben.
Kézdivásárhelyen az ezermester ágyút öntött, Gábor Áronról szóltak és szólnak a krónikák, hogy segítette a szabadságharcot, hogy utódai alkották azt a hadtestet, amely a legtovább védte az első világégéskor a megcsonkításra ítél hazát.
Készülnek az erdélyi települések március 15-ére, s talán őrt állnak a strázsán, hogy idegen kezek ne dobhassák ki a kikészített koszorúkat, vagy ne szabdalhassák el a kopott, de még így is méltóságteljes emlékművekről a piros-fehér-zöld szalagot. Március 15-e Erdélyben az emlékezés, és a megerősítés ünnepe. Kimondani azt, ami most a legfontosabb, az önrendelkezés kívánalmát.
Székelyföldön, a Nyerges-tetőn idén is nagy ünnep lesz. A hágón lévő emlékműnél csíkiek, udvarhelyiek, háromszékiek emlékeznek meg a híres alezredesről, Tuzson Jánosról, aki az osztrák túlerővel szemben hősiesen védte a magyarok állását. Az obeliszk melletti tömegsír katonáinak lelke talán megnyugvással tekint az ünneplőkre, itt vannak, jönnek, s egyre többen jönnek az anyaországból, hogy a sír fölé kis ágakból készítsenek keresztet, állítsanak kopjafát.
A halott katonák, az önfeláldozó hősök lelke azért lehet, hogy szomorú is egy picit. Árulás miatt törtek rájuk, mert volt egy ember, akinek fontosabb volt a júdáspénz, mint azok közössége, akik őt és társait befogadták. Most az árulók utódai uralják hivatalosan ezt a vidéket is, ezért is akarnak az emberemlékezet óta ott élők autonómiát. A Nyerges-tetői emlékműhöz idén fiatalok zarándokoltak a csonka hazából. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom és a Kárpátia zenekar virágot vitt tegnap a keresztekhez.
Fotó: G. Németh Éva
G. Kirkovits István