Lopakodó remény, suttogó félelem, Kücsük-Kajnardzsi béke, gyilkos Tia-NON, és szélvész-szerelem, értelmes halál – egy lélegzetvétellel kiáltjuk: „Dávidnak Fia, könyörülj rajtunk.”
Lehetőség nyílott a kitörésre: talán az egyetlen és utolsó alkalom. Ezért „sokan feddik vala őt, hogy hallgasson; de ő annál jobban kiáltja vala: Dávidnak Fia, könyörülj rajtam.” (Márk 10:48)
Látni akaró vak Bartimeus segítségért kiált a Jerikó közelében Jeruzsálem felé vezető úton elhaladó Jézus után. Ha nem látott is vak szeme, élesen látott a lelke! Ezt mutatja az a körülmény, hogy amikor intik, dorgálják és hallgatásra akarják kárhoztatni, – mint sokunkat! – nem némul el, sőt annál inkább kiált. Nem megszégyenítő-e az a megtántoríthatatlan tudat, amelynek ő birtokában volt, reánk, nyitott szemmel látó emberekre, közösségekre nézve, akik „látván látunk” és ezerszeresen könnyebben birtokában vagyunk a rálátásnak is? Nem imponáló-e az az állhatatosság, amely előtt minden lebeszélés, befolyásolás és fenyegetőzés dacára is erősen megáll?
Ugyan? Megérintette valami, Valaki? Bizony sokszor pironkodnunk kell, ha visszatekintünk azokra a harcainkra, amelyeket az emberek véleményével szemben feladtunk, s amely miatt a jó ügye elbukott általunk s önmagunk sem gyógyultunk meg…
Csak van ám „… egy asszony, aki tizenkét év óta vérfolyásban szenved, hozzájárulván hátulról, illeté az ő ruhájának szegélyét. Mert ezt mondja vala magában: Ha csak ruháját illetem is, meggyógyulok.” (Máté 9:20,21)
Igen, én vagyok az, akit eltemettek az élet hiábavalóságai, az emberek véleménye. Én vagyok az, akit félretolt életútjáról leánygyermeki tévedésem, sok emberi önzés és önmagam bűnös volta. De élni, élni akarok s tudom, hogy van, aki énérettem is eljött, hogy megragadjon, megérintsen, megmentsen…
A gyakran elítéltekről és vádakkal érintettekről, „rólunk ” ír ez az Érintés című írás és egyben a gyűjtemény első kötete. Közös írás ez. Tudatjuk azokkal, akiket illet, hogy több évtizedes, évszázados fájdalommal érintettek sorsával érintettük hátulról az Elvonuló ruhájának szegélyét. Amíg hitünk remegő karjait kinyújtjuk – jó szülők, tiszta szívű óvónénik, szavahihető tanítók, tudósok, politikusok, költöző madár barátok, vagy maga a földdé vált hűség, lopakodó remény, suttogó félelem, Kücsük-Kajnardzsi béke, gyilkos Tia-NON, és szélvész-szerelem, értelmes halál – egy lélegzetvétellel kiáltjuk: „Dávidnak Fia, könyörülj rajtunk.”
Mi tagadás? Igen, mitikusan ők írták e könyvet!
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
