Ma már a magyar társadalom egyre nagyobb része számára kezd világossá válni, hogy „Magyarországon a hatalom általában nem Magyarországon van”, hanem az országon kívül. Kissé leegyszerűsítve, a hitelezőinknél. Vagy kicsit történelmileg és átfogóbban fogalmazva, a mindenkori birodalomnál. És ez most sincs másként.

Bár az utóbbi egy év során a globális pénzháború harci cselekményei nem elsősorban Magyarországon örvénylettek, ez valószínűleg csak átmeneti szünet. A minap lezajlott „strasbourgi csata” is azt látszik bizonyítani, hogy Magyarország és a globális birodalom közti konfliktusmező változatlanul igen „aktív”, és egyhamar nem is számíthatunk alapvető változásokra.

Hogy az ősz folyamán milyen „tektonikai” törésvonalakra számíthatunk, ahhoz az elmúlt egy-két hét során számos adalékot kaphattunk.

A takarékpénztárak körüli konfliktusok jelenthetik az egyik lehetséges törésvonalat. Az OTP-részvények árfolyamának „megzuhanása”, illetve az OTP-„vezérek” hatalmas tömegű OTP-részvény-eladásai, amelyekről nehéz pontosan megállapítani, hogy melyik az ok és melyik az okozat, szintén nem túl sok jót sejtetnek. És végül, de nem utolsósorban a kormány döntése a devizaadósok újabb stratégiai jelentőségű megsegítéséről szintén előrevetíti a „forró ősz” valószínűségét. Ahhoz sem kell különösebb éleslátás, hogy észleljük, ezek az események és folyamatok ugyanabba a komplexumba illeszkednek. Abba a komplexumba, amelyet a magyar társadalom általános reprodukciós válságaként írhatunk le. Ahogy már számos alkalommal igyekeztem megfogalmazni, a hatalom és az uralom csak a köznyelv számára jelentik „ugyanazt”, a politikatudomány nagyon is lényeges különbséget vél felfedezni a két jelenséghalmaz mögött. A hatalom mindig azok kezében van, akik meghatározzák egy adott emberi közösség anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi és szellemi újratermelési folyamatait. Az uralom pedig azon professzionális értelmiségi csoportokat jelöli, amelyek „leadminisztrálják” azt, amit a valódi hatalom „lediktál” nekik. Ma már a magyar társadalom egyre nagyobb része számára kezd világossá válni, hogy „Magyarországon a hatalom általában nem Magyarországon van”, hanem az országon kívül. Kissé leegyszerűsítve, a hitelezőinknél. Vagy kicsit történelmileg és átfogóbban fogalmazva, a mindenkori birodalomnál. És ez most sincs másként. Amit most átélünk, az annak a fokozódó felismerése, hogy az évtizedek óta mélyülő általános újratermelési válság most már olyan mértékben gyorsíthatja fel egyes régiók és/vagy egyes társadalmi csoportok megzuhanását, hogy az közvetlen polgárháborús kockázattal járhat. A magyar választó, aki az elmúlt több mint két évtized során különösebb éleslátással nem volt „vádolható” azért ezt nagy nehezen (kicsit „későn-érő” típus) csak felismerte, és óriási felhatalmazást adott egy új kormánynak arra, hogy „csináljon már valamit”. Persze semmi meglepő nincs abban, hogy a felhatalmazás ilyen, „kicsit elmosódó körvonalú” volt, hisz ha a magyar választópolgárnak ennél markánsabb tudása, bátorsága, elszántsága, kitartása lett volna, akkor nem süllyedhettünk volna ideáig. Ahhoz sem kell túl nagy éleslátás, hogy rögzítsük, a kormány előtt az elmúlt több mint három év során két lehetőség állt. Az egyik, hogy megpróbálja a birodalmat békés egyezkedés keretében „rávenni” arra, hogy az erőforrások Magyarország számára kedvezőbb irányú újraelosztásába belemenjen. A másik, hogy ha a birodalom erre nem mutatna hajlandóságot, akkor ezt erővel, ha kell, akár erőszakkal harcolja ki. Szóval mint annyiszor a történelem során, a fő kérdés a háború és béke. A játékelmélet legfőbb haszna az, hogy sokoldalúan igazolta, a békés egyezkedés hozza hosszú távon minden komplex „játszma” esetében a legtöbb nyereséget a résztvevők számára. Bár elcsépelt közhellyé vált, de attól még igaz, hogy mindig ez a legésszerűbb magtartás, vagyis a „win-win”, a pozitív végösszegű játszma. Ehhez azonban arra van szükség, hogy mindkét fél engedjen kicsit az addigi pozíciójából. Annak, hogy ez a játszma néhány hónappal a választások után egyre nyilvánvalóbban háborúvá, vagyis negatív végösszegű játszmává vált, az az oka, hogy egyik fél sem engedett. Máig sem zajlott le a „harag és elfogultság” nélküli tisztázása annak, hogy ennek mi volt az oka. A magyar kormány feltehetőleg „beszorítottabb” helyzetben volt, hiszen a magyar társadalom azt „üzente”, hogy kifosztottsága legvégső fiziológiai korlátaihoz érkezett, ezért ha „nem történik valami”, akkor ő a maga részéről „bármire képes” lesz, hogy életben maradjon. Nevezzük ezt történelmileg „jogos önvédelemnek”. Ami a birodalmat illeti, az egy bonyolultabb probléma. A fő gond az, hogy a birodalommal nem lehet tárgyalni, egyezkedni, mert a birodalom egész egyszerűen „nincs”! Persze nagyon is van, de soha nem ő, hanem valamilyen megbízottja tárgyal, akinek nagyon kötött mandátuma van, és a szokásos birodalmi közhelyeken kívül mást nemigen tud ismételgetni. Ebben a kontextusban tehát az Európai Bizottság vagy a Nemzetközi Valutaalap nem partner, mert az általuk évtizedek óta ismételgetett neoliberális „mantra” a „strukturális reformokról” meg a „fenntartható növekedésről” csupán a nyers birodalmi érdekek kompromisszumképtelen képviseletét jelzi. Az egész egy origamiszakkörre emlékezet, ahol mindenki „hajtogatja” a magáét. A satuba szorított kormányt tehát egyik oldalról az egyre elkeseredettebb népe nyomja, most éppen leginkább a devizaadósok „személyében”, a másik oldalról meg a birodalmi helytartók bábfiguráinak „papagájkommandója”, akik mögött a birodalom cinikus, gátlástalan elutasítása sejlik fel. Logikailag ebben a helyzetben csak a háborús konfliktusok elmélyülésére számíthatunk. Ezzel azonban az a baj, hogy a birodalom egyre nyilvánvalóbb arroganciával hárít vissza minden tőle „visszavett” erőforrást a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb csoportjaira, „aktiválva” ezzel a belső „detonátorokat”. A kormány tehát feltehetőleg az elmúlt évek legnagyobb kihívásai előtt áll.

Bogár László – Magyar Hírlap

Hunhír.info