Kérdés, hol van már az önzetlen szeretet, a kölcsönös segítségnyújtás, a jó önmagáért való megbecsülése, kérdezik legtöbbször mindazon kevesek, akik ma is megélik mindennapjaikban a (legalábbis a régi) székely világból olyan ismerős kalákát, a bajbajutottnak akár a saját kárukon való megsegítését, mi több, hazájuk megmentését, elvégre, Petőfi szavaival, „bárkié is a dicsőség, a hazáé a haszon”, tudva Wass Alberttel, hogy „a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált”.
A műveiben mindvégig a minden élőlényben lakozó isteni princípium méltóságát védő mezőségi írófejedelem vallomását bizony megszívlelhetnék mindazok, akiknek etikai szótárában a legelső szó h-val kezdődik:
„Valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehet ebből? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal felépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti el, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.”
Pedig, mondhatnánk, őseink szótárában ez a szó jóformán nem is létezett, ám a Ferenc József-i idők fináléjaként már annyira ismerős lett, hogy egyszerre az ábécé elejére került, amint ez Gratz Gusztáv történész akkori mentális mivoltunkat taglaló elemzéséből (A forradalmak kora, 1932) is kiderül:
„A leromlott gazdasági helyzet hullámai számtalan egzisztenciát nyeltek elé, viszont azok részére, akiknek hivatásuk volt a változó konjunktúrákhoz való alkalmazkodás, a kereskedők részére, akiket foglalkozásuk tanított meg arra, hogy úszni tudjanak ott, ahol mások elmerültek, ez a helyzet rendkívüli meggazdagodási lehetőségeket nyújtott. Mivel Magyarországon a kereskedelem túlnyomóan zsidó kézben volt, elsősorban ők voltak ennek az állapotnak haszonélvezői és az általános gyűlölet elsősorban ő ellenük irányult.”
Persze a mások elmerülésével járó úszást, másként az óriási áruuzsorát (ahogyan Mihályfi Ákos cisztercita fogalmazott művében (Lélekmentés a nagy világégés után, 1919)) nemcsak „batyus zsidók, hanem földesurak és asszonyok, a jámbor falusi nép is éppoly lelketlenséggel űzték, mint a kaftános kereskedők”, elfeledve, hogy az önzetlen szeretet, a kölcsönös segítségnyújtás, a jó önmagáért való megbecsülése a boldogság egyedüli forrása, a haszon pedig a leghaszontalanabb szó, s ezért van az, hogy amit az ember ilyen céllal felépít, az hamarosan le is dől.
Le bizony. Pedig ha valaha Székelyföldön valakinek leégett a háza, a falubeliekkel felépítette, tudva, fordítva ugyanez történne. Kalákában, azaz kölcsönös szeretetben megsegítették egymást. Vagy a várandós asszonyt mindenféle földi jókkal megrakottan meglátogatták, azaz radinába mentek. De csonkahonunkban is akadtak azért erre példák. E sorok írója gyermekkorából máig nem tudja elfeledni azt az örömöt, amit számára szülővárosa, Szombathely egykor legendás hírű kórházigazgató sebész főorvosa, dr. Smidt Lajos (1903-1975) máig fennálló múzeuma akkor általa oly rendszeres megtekintése jelentett: a nevezett gyógyító munkájáért ugyanis sohasem fogadott el fehér borítékot, viszont régiségeket annál inkább, melyeket 1968-ban városának adományozott, hogy közkinccsé tegye őket.
Hol van ma ez, kérdezhetjük, amikor a legtöbben azonnal azt kérdezik: „de hát mi hasznom származik nekem bárminemű jótéteményből is, mit hoz az a konyhára?”. Bangha Béla, a jeles jezsuita apologéta erre való („Világnézeti válaszok” című, 1940-ben megjelent kötetében olvasható) feleleténél aligha adhatunk találóbbat:
„Éppen úgy kérdezhetnéd ezt is: mi hasznom a becsületből? Mi hasznom a hazából? Mi hasznom a gyermekeim tiszta lelkületéből? Mi hasznom a tudományból, a nemes és emelkedett érzületből? Közvetlenül konyhára valót csakugyan nem nyújt egyik sem. De rettenetes lenne az élet, ha az emberek mással nem törődnének, mint azzal, amit a konyhában meg lehet sütni vagy főzni, amit meg lehet enni s el lehet fogyasztani!”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
