„Istenem, égnek és földnek ura, te mindent látsz, én meg semmit. Te akartad, uram, hogy világtalan legyek, de te mindent meglátsz, belátsz az emberek szívébe, látod a jelent, múltat és a jövőt egyaránt.” A király testi baja, jóindulatú tehetetlensége lefegyverezték ellenségeit: Isten különös oltalmát látták abban, hogy Vak Béla nemcsak megtartotta trónját, hanem azt – ami addig az Árpádok házában nem történt meg – békén hagyhatta fiára.

II. Bélát 876 éve, 1131. április 28-án koronázták királlyá, és haláláig, 1141. február 13-ig uralkodott. Apja Álmos herceg, I. Géza király fia. Gézát öccse követett a trónon, de amikor a Lovagkirály helyre akarta állítani a pápával a IV. Henrik német-római császárral való kiegyezése miatt hűvösre fordult viszonyát, hazahívta Kálmánt és utódjául jelölte az addigi trónörökössel, Álmos herceggel szemben, aki Kálmán öccse volt.

Mivel az Árpád-ház későbbi királyai Álmos ágából kerültek ki, a krónikák meglehetősen előnytelen képet festenek Kálmánról. Annyi valószínű, hogy nem volt olyan atletikus termetű, mint harcedzett öccse, de esze és szokatlanul nagy műveltsége, amiért Könyvesnek is nevezték, csakhamar bebizonyította trónra termettségét. Szent László halála után ő lett az ország királya. Eleinte úgy tűnt, hogy megosztja hatalmát öccsével, Álmossal, akit I. László Horvátország királyává tett. Még Álmos segítségére is sietett, amikor a horvátok fellázadtak ellene, a normannokat pedig, akik a lázadást segítették és a dalmát partokat támadták, visszaverte. 1097 tavaszán Kálmán megsemmisítette az utolsó horvát királynak, Péternek seregét, átvéve az irányítást Horvátország addig még független részei felett is. Öccse, aki ezzel elvesztette a magyar koronára való reményét, föllázadt ellene, de Várkonynál az 1098-ban már szembenálló feleket még sikerült kibékíteni.

II. Béla apjának életét a magyar koronáért folytatott szüntelen harc jellemezte. Ez a mozgalmas, kalandos élet rányomta bélyegét családja életére is. A kor szokásait figyelembe véve ugyanis, Álmos családja indokoltan gondolhatott arra, hogy Álmos egy meggondolatlan lépése után egyszer nekik is bűnhődniük kell. 1115 körül ez be is következett: Álmos egy újabb trónszerzési próbálkozása után Kálmán király parancsára Álmos herceget az ekkor legfeljebb hétéves Béla herceggel együtt – megvakították. A bölcs Könyves Kálmán, ahogy egy törvénnyel megszűntette a boszorkányok létét, most egy paranccsal majdhogynem eltörölte az Árpád-házat: utasítására Bélát nemcsak szeme világától, hanem férfiasságától, nemzőképességétől is meg kellett volna fosztani. Ha ez megtörténik, a Turul-vér Kálmán fattyúnak kikiáltott fiában öröklődött volna tovább, vagy vele fiágon kihal az Árpád-ház.

A megvakíttatott, és ezzel jelképesen uralkodásra méltatlanná tett Álmos herceget és Bélát a dömösi kolostorba vitték. Az 1120-as évek közepén ismét menekülniük kellett. Feltehetően Álmos ismét szervezkedni kezdett a főhatalom megszerzésére. Álmos herceg eljutott Bizáncba, de Béla a pécsváradi apátságba került.

Kálmán az 1105-ös győzelmes dalmáciai hadjárata után királlyá koronáztatta Istvánt. Kálmán így akarta kifejezésre juttatni, hogy Álmos ellenében fiát tekinti törvényes örökösének.

II. István király 1128 körül kapott hírt a Pécsváradon bujkáló unokaöccséről. A király feleségül kérte Béla számára Ilonát, I. Uros szerb nagyzsupán leányát, majd Tolnán telepítette le őket. Középkori krónikáink szerint István azért karolta fel megvakított rokonát, mert ő magának nem volt fiúgyermeke és Bélát akarta örökösévé megtenni. Ez feltehetően nem felel meg a valóságnak, mert II. Istvánnak ekkor már unokaöccse, Saul – István Zsófia nevű testvérének fia – személyében kijelölt utódja volt. István csak arra számított, hogy megrendült hatalmát Béla híveinek megnyerésével újra megszilárdíthatja. Ez sikerült is, mert uralmát többé nem veszélyeztette lázadás. A sorozatos kudarcok II. István egészségét kikezdték, hosszú betegeskedés után alig harminc évesen, vérhasban halt meg.

II. Béla koronázására csak két hónappal később került sor. Ebből arra lehet következtetni, hogy Saul és Béla között harc folyt a trónért, amely Béla győzelmével végződött. Felicián esztergomi érsek 1131. április 28-án Székesfehérvárott magyar királlyá koronázta II. Bélát. A hatalom ezzel az Árpád-ház Kálmán-ágáról az Álmos-ágra szállt át.

A hatalom egyik ágról másikra kerülése általában együtt jár a belső hatalmi viszonyok átrendeződésével is. A Kálmánt és II. Istvánt támogató főurak kiszorultak a hatalomból, és pozícióba jutottak azok, akik az addigiakban Bélát támogatták. Ebben az esetben azonban – feltehetően a Béla vaksága felett érzett düh, elkeseredettség és bosszúvágy miatt – ez a hatalomváltás véres eseménnyel vette kezdetét. Az 1131-ben Arad mellett tartott országgyűlésen kegyetlenül meggyilkolták azokat a főembereket, akikről feltételezni lehetett, hogy felelősek Béla megvakításáért. A források szerint a vérengzésnek hatvannyolc főúr esett áldozatul. Az esemény megszervezésében és kivitelezésében meghatározó szerepe volt Ilona királynénak. „Ilona királyné, tanácsot tartva a királylyal és a főurakkal, közgyülést hirdetett Aradra. A gyülés napján, midőn a király trónján ült, eljött a királyné is fiaival, a király mellett foglalt helyet és igy szólt a néphez: »Hiveim, nemesek, aggok és ifjak, gazdagok és szegények, hallgassatok ide! Mindnyájatoknak megadta Isten a látás adományát, tudni akarom, miért van attól megfosztva királytok? Kiknek tanácsából történt ez? Mondjátok meg nekem, és álljatok aztán boszút rajtok, végezzetek velök.« E szavak hallatára az egész nép neki rontott azoknak az uraknak, kiknek részök volt a király megvakitásában. Némelyeket megkötöztek, másokat levágtak. Hatvannyolcz gonosztévőt öltek ott meg kegyetlenül, de még fi- és nőágon való rokonaikat is összeirták.”

Maga a tény, a mészárlás, nem szenvedhet kétséget. De az is bizonyos, hogy Ilonának nem Kálmán tanácsosainak megbüntetése – azokból ugyanis aligha élt még 68 – hanem a lázadás megelőzése volt a fő célja. Tudatos elszántsággal akarta megtörni azt a büszke réteget, mely még István önkényével is dacolni mert. A nép szánakozására való hivatkozás; az elkobzott jószágoknak az egyházra való ruházása, mind ugyanazt a szándékot mutatja. De, mint annyiszor történelmünkben, kitűnt, hogy az erőszak nem vezetett célhoz.

„Mivel a magyarok lelke mindig hullámzik ide-oda, mint a sós tenger, a gonoszok fajzata követeket küldött a fattyú Boricshoz: jőjjön csak, majd segitségökkel elfoglalhatja az országot; ők elhiszik, hogy Kálmán igazi fia. Borics, orosz és lengyel segitséggel, el is jött a Sajóhoz. A király pedig összegyűjtve hadát, szinte ellene indúlt. Mind több nemes pártolt Boricshoz. Erre a király tanácskozásra hivja az országnagyokat és megkérdezi tőlük: fattyú-e Borics, vagy Kálmán igazi fia? A hivek egyszerüen azt vallották, hogy fattyú és méltatlan a koronára. A pártütők ellenben csak dadogtak és kétértelműen rosszban sántikáltak. Igy módjában volt a királynak és bizalmasainak elválasztani a bakokat a juhoktól. El is határozták, hogy megölik az árulókat, mert különben Boricshoz állanak és veszedelmet hoznak az országra.”

Kálmán király törvénytelennek tartott fia, Borisz – tudva, hogy a magyar trónon egy vak király ül – elérkezettnek látta az időt arra, hogy harcot indítson a magyar koronáért. Ehhez Lengyelországban, III. Boleszló udvarában keresett szövetségest. Mivel 1127 óta ellenséges volt a magyar-lengyel viszony, Borisz itt kedvező fogadtatásra talált, a lengyel hadak megindultak Magyarország ellen. Béla testvérének osztrák házassága révén III. Lipót osztrák őrgrófban talált katonai szövetségesre. Az 1132. július 22-én a Sajó folyó völgyében vívott csatában a magyar és osztrák seregek súlyos vereséget mértek Borisz és Boleszló hadaira.

„A király, Isten segitségével, szétzúzta Borics erejét, megfutamitotta őt, elpusztitotta a lengyel sereget, nagy zsákmányt szerzett és nagy diadallal tért vissza, Mária Magdolna ünnepén (1132. julius 22-én). „A németek azzal dicsekedtek, hogy a lengyelek azért futottak meg, mert a magyar táborban a német szó volt túlnyomó. A mieink pedig különösen Miksának, Gábnak és Bátornak hősiességét emelték ki, „kiknek pánczélja piroslott a vértől”.

Miksa Tódort, a főcinkost, fogta el, Vasas Vitalist, Gáb a krakói várnagynak testvérét, Bátor pedig Endrét. Természetesen a király dúsan megjutalmazta bajnokait. Maga Borisz nem halt meg a csatában, de a továbbiakban már nem veszélyeztette Béla királyságát. Ez elsősorban II. Béla hatékony külpolitikájának volt köszönhető.

II. Bélának politikai helyzete lényegesen különbözött elődjeiétől. Azok többnyire a lengyelek szövetségére támaszkodtak a csehek és németek ellen, ő ellenben a csehekkel és osztrákokkal tartott jó szomszédságot. Nemcsak azért, mert azoknak fejedelmei rokonai voltak, hanem még inkább azért, mert Boleszló mindvégig Boricsnak fogta pártját. A hatalmas lengyel ellen, sógorának a cseh hercegnek közbenjárásával, Lothár császárnak szövetségét is megszerezte. E megbízással Péter veszprémi püspök ment 1134-ben a szászok ellen táborozó császárhoz. A császári fellépésnek meg is volt az az eredménye, hogy Boleszló megszakította a kapcsolatot Boriccsal. Másrészt a ravasz és tevékeny halicsi fejedelem, Vladimirko, mint Béla szövetségese, szintén bénította a lengyel herceg működését. A Németországhoz való jó viszony változatlan maradt akkor is, mikor ott Lothár halálával, 1138-ban a Staufeni Konrád jutott királyságra. Az új király már 1139 pünkösdjén eljegyezte Béla kislányát, Zsófiát, két éves fiának, Henriknek.

Még a görög császár is közeledett ehhez a német-magyar-cseh szövetséghez. Őt az épp oly lángeszű mint nyughatatlan siciliai Roger zaklatta hajóival, seregével, és hogy hozzá férhessen, Lothár császár segítségére volt szüksége.

Ilyen viszonyok közt szilárdult meg II. Béla uralma, sőt még terjeszkedett is: ő volt első királyunk, aki a „Ráma királya” címet használta. Ezt a tartományt, a Dinári havasok egy kis völgyét, mely eddig a szerb birodalomnak volt egy zsupája, azon harcokban szerezhette meg, melyek akkoriban a szerbek és görögök között folytak. Már előbb Magyarországhoz tartozott a mostani Boszniának északkeleti része, melyet Sónak neveztek. Magát Boszniát, vagyis a Boszna folyó völgyét, szintén Magyarországhoz csatolta. 1137-ben második fiát, Lászlót nevezte ki oda hercegnek. A velenceiek és normannok közt egyre folyó háború lehetővé tette, hogy Dalmáciában a magyar uralom újra megszilárduljon. Traut a normannok elpusztították, de Spalaio hű maradt a magyarokhoz. Rövid idő alatt tehát a magyar király uralta a Balkán-félszigetnek egész északnyugati részét.

A magyar-lengyel ellenségeskedésnek az vetett véget, hogy Béla megnyerte ügyének III. Lothár német-római császárt is, akinek követelésére Boleszláv elállt Borisz további támogatásától. II. Béla II. Anaklét ellenpápával szemben II. Incét támogatta, amivel elérte, hogy az egyházi ügyeket teljesen önállóan, pápai beleszólás nélkül intézhette. Tehette ezt annak ellenére, hogy 1106-ban Kálmán király a maga és utódai nevében lemondott az invesztitúra jogáról.

A véres leszámolások után építőmunka indult a belpolitikai életben is. A fennmaradt oklevelek tanúsága szerint II. Béla idején kezdett szerveződni az udvarban egy olyan hivatal, amely az oklevelek kiadásával már nemcsak alkalmilag, hanem hivatásszerűen foglalkozott. Ez a hivatal a III. Béla korára kialakult kancellária elődjének tekinthető.

Béla jó viszonyt ápolt a hazai egyházi vezetőkkel, az egyház javára jelentős adományokat tett. Az 1137-ben leégett pannonhalmi apátságot az ő segítségével építették újjá. Mindezek nagymértékben hozzájárultak az ország konszolidálásához.

Béla következetesen bevonta a királyi tanácsot a hatalom gyakorlásába. Nem tehetett mást, mert vaksága miatt teljesen ki volt szolgáltatva környezetének. Az elért eredményekben a világtalan királynak csak érdeme lehetett. Az ország ügyeit nevében leginkább neje és annak testvére, Belus herceg intézték. Ilona királynét műveltsége, intelligenciája és határozott jelleme alkalmassá tette arra, hogy Béla mellett az ország előtt gyakorlatilag társuralkodóként jelenjen meg. Az oklevelek tanulsága szerint az ország lakói is tisztában voltak azzal, hogy Magyarországon ketten uralkodnak. Az uralkodópár gondoskodott az 1131-ben még csaknem a kihalás sorsára jutott Árpád dinasztia továbbéléséről is: négy fiuk született.

Vak Béla lelkét, mely elől a külvilág el volt zárva, a kedély világa foglalkoztatta. Jó férj, jó apa, jó rokon, jó keresztény volt,- így különösen az egyház érezte kegyét. Az aradi nap áldozatainak jószágait a püspökségek közt osztotta fel: ennek a bőkezűségnek tulajdonították később, hogy az egyházat szolgáló falvakat királyi adománynak tekintették. Megalapította a bozóki prépostságot az Érchegység aljában, a Korpona kies mellékén 1135-ben. Bőkezűsége ismeretes volt messze földön. Hozzá fordult Ottó is, a híres bambergi püspök, a pomeránok apostola.

„Husvét ünnepén, mely ünnepet a magyarok földjük termékenysége miatt különös pompával és fényes lakomával szokták megülni, gyönyörüen megvendégelte a püspök követeit és sokat kérdezősködött Ottó élete és tervei felől, bámulattal hallotta cselekedeteit és boldognak mondta magát, hogy ily férfiúval összeköttetésbe léphet. Midőn a követség ideje letelt, számos arany és ezüst edényt, sok drága ruhát ad velök, azonfelül még 20 márka tiszta aranyat. A püspök ebből az ajándékból 300 ezüst márka értékü feszületet készittetett a megváltó tiszteletére.”

A király, mikor uralma már megszilárdult, túlságosan átengedte magát a borozás élvezetének. Körülötte lévő udvari emberei megszokták, hogy részegségében elkérték tőle amit csak akartak, és azután azt király már nem vehette tőlük vissza.

Nem egészen 10 éves uralkodás után hunyt el, 1141 február 13-án, csütörtöki napon. Őt is Fehérváron temették el, mely csak az ő idejétől fogva vált királyaink szokásos temetkező helyévé.

HunHír.Hu
Szilágyi: A Magyar Nemzet Története – Wikipédia

pig@ – HunHír.Hu