Hatvankét éve, 1951. július 19-én hunyt el Makkai Sándor erdélyi református püspök, tanár, író, akinek 1939-ben megjelent, „Tudománnyal és fegyverrel” című, 1945-ben persze azonnal tiltólistára felkerült könyvét méltán tekinthetjük ma is Nemzeti Alaptantervnek. Hangsúlyozta benne ugyanis, hogy csak keresztény és nemzeti szellemű neveléssel tudja a magyarság Trianon bilincseit széttörni, továbbá, hogy „nincs szükségünk Európa bűneire, igazságtalanságaira, szeszélyeire, képmutatására, felfuvalkodottságára. Saját magyar jellemünk és szellemiségünk kifejtésére van szükségünk az európai kultúra valódi és örök értékeinek érvényesítése által. A mi európai feladatunk: embernek lenni – magyarul.”

Könyvét írója maga is a „magyar nemzetnevelés tervezeté”-nek tekintette, amit már Bethlen Gábor fejedelem 1629. július 13-án kelt címeres levelének jelmondatát idéző címével (miszerint „arte et marte dimicandum”, vagyis „tudománnyal és fegyverrel kell küzdeni”) kifejezett.

A nemzetnevelés alaptényezői közül elsőnek a katonai nevelést tekinti: „Nemcsak a honvédtisztképző iskoláknak, hanem általában minden iskolánknak katonaivá kell lennie a nevelés elveiben és gyakorlatában, mert ez teszi lehetővé a magyar férfijellemek kiformálását, mégpedig sajátos, egységes, ősi természetünkből következő típus szerint.” Ennek érdekében a leventeintézmény kötelezővé tételét és fejlesztését szorgalmazza, hogy a különböző iskolák leventeegyesületei „területi alapon, egészen az országos keretig, szövetségrendszerbe” tömörüljenek, mint „előhadsereg”-be. Szerinte elfogadhatatlan, hogy miközben az iskola a katonai hőstetteket tanítja és magasztalja, tiltja a „harci ösztön érvényesülését”. Javasolja, hogy már a 12 éves gyermek elkezdjen ismerkedni a fegyver szakszerű alkalmazásával, hogy alkalmas legyen a honvédelem szolgálatára. Ugyanígy a lelkészek békében teljesítendő (két hónapos) katonai szolgálatát, és a nők betegápolásban, karitatív tevékenységekben való szolgálatát szintén nemzetvédelmi kötelezettségnek tartja.

Anélkül, hogy más nemzetek nevelési gyakorlatának szolgai követésére buzdítana,
a következő figyelemre méltó gondolattal indokolja, miért helyezi első helyre a nagyon is gyakorlati jellegű katonai nevelést – ő, a teológus, a pedagógus, az író:

„Mélyen az egészséges férfitermészet gyökeréből fakad Hitlernek és a német nemzeti szocializmusnak az a meggyőződése és követelése, hogy az egészséges test kinevelésére – a nemzet érdekében – sokkal több időt kell fordítani, mint régen tették, s hogy ennek a nevelésnek a megpróbáltatások elviselésére s az önbizalomra kell irányulnia, a népi közösség győzedelmes megvédésének hitében, éspedig azáltal, hogy az ifjakban felfokozzuk a nemzeti akaraterőt. Az új nemzetnevelés ennél fogva nem elégedhetik meg a polgári erénnyel, melynek legfőbb célja a nyugalom és a rend volt, hanem hősiességre kell törekednie. Világos azonban, hogy ilyen „hősiességet” nem várhatunk a gyámoltalanná tett ifjútól, aki sem magát, sem a magánál nagyobb értékeket hozzáértő módon megvédeni nem tudja s jogait, érvényesülését kiharcolni nem képes. Azt a biztonságérzést, önbizalmat, bátorságot, tettrekészséget, melyet a fegyver birtoka és használni tudása ad, a természeti, fizikai világban nem lehet nélkülözni, sem azt az erkölcsi erőt nem lehet pótolni, amelyet az a nemes öntudat ad, hogy a fegyvert az érték, az igazság, a szeretet szolgálatában igenis kész és képes vagyok felhasználni.”

A nemzetiszocializmus és a fasizmus nevelési rendszerét példaértékűnek tartja, de hangsúlyozza: „A reánk nézve ma legnagyobb vonzó erejű német és olasz életminta értéke nem leutánozhatóságában rejlik, mert ez egyenesen önéletünk feladása volna, hanem ellenkezőleg abban, hogy a maga természete és viszonyai szerint alakult példájával hathatósan figyelmeztet: csak önmagunk természetének és szellemének kifejtésével maradhatunk életben, lehetünk szabadok és jelenthetünk értéket az emberi világban. Igenis nagyra becsüljük és tiszteljük ezeket a nemzeteket, mert hatalmas életük látása ébreszt nemzeti bűnünk és végzetünk tudatára: nem voltunk kíváncsiak önmagunkra, nem ismerjük saját magunkat, nem hittünk önmagunkban és nem szerettük igazán azt, ami gyökeréből magyar.”

A katonai nevelés után a nemzetnevelés második fő tényezőjének a „matriarchátus”-on alapuló családi nevelést tekinti. Panaszkodik ugyan, a magyar nő mennyire „nemzetközivé lett”, hogy anyai hivatását „felcserélte azzal az idegen maskarával, hogy ő a férfi versenytársa, a férfi életformáinak igénylésében és gyakorlatában, de a férfi felelősségének vállalása nélkül”, azonban távol áll tőle, hogy a magyar nőt eleve nemzetietlennek tartsa, bármennyire is megpróbálta megfertőzni a liberális korszellem. Meggyőződése, hogy ez csak környezeti hatás, nem eredendő tulajdonság, ezért az évszázadokon át bevált hagyományos keresztény és nemzeti neveléssel visszaállítható a női társadalom a magyarság ősi állapotába, az „anyaság egzisztenciájá”-ba. A nőket népiskolai, leányiskolai, tanító- és tanárnői hivatáskörben betöltendő nemzetszolgálattal lehet alkalmasabbá tenni az örök anyaság szolgálatára. A szellemi képességeiknek leginkább megfelelő munkakörök (az irodai, adminisztratív) általuk való betöltése azonban csak kiegészítője lehet az otthoni gyermeknevelésnek és háztartási munkának, hiszen „az „irodistalány” típusa semmiképpen nem kívánatos a nemzeti közösség komoly életterve szempontjából”. Talán soha nem volt annyira időszerű figyelmeztetése, mint ma: „A magyar nőt vissza kell adni a magyar családnak, a magyar nőnek magyar családanyává kell lennie.”

A nemzetnevelés katonai és családi keretein túl részletesen körvonalazza, miként lehet az iskolai oktatást a magyarságismeret szolgálatába állítani. Elsősorban a humán műveltségre való nevelés módját részletezi, főleg a nyelvekre és az irodalmakra. Ennek lényege: „Idegen irodalmakkal tehát, végre bátran odahelyezkedve saját létérdekünk oldalára, kizárólag csakis a magyar irodalommal és szellemiséggel való kapcsolatukban és annak mértéke szerint foglalkozhatunk az iskolában.” Súlyos hibának tartja, hogy a görög és latin nyelv, irodalom, történelem tanítására nagyobb súlyt helyez iskolarendszerünk, mint a magyarra:

„A klasszikus humánum többé nem lehet a mi magyar nevelésünk tartalmi célja”, ugyanakkor – teszi hozzá – „ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy értékei és tanulságai teljesen mellőzendők.” Nem a görög vagy latin nyelv tanításának eltörlését kívánja, hanem csak azt, hogy „a magyar nyelvnek az eddiginél sokkal több időt, terjedelmet és más értelmezést követelő alapvető tényezőként kell egész tanításunkban uralkodnia.” Az idegen írók klasszikus magyar műfordítók tolmácsolásában való középiskolai bemutatását eredményesebbnek tartja eredetiben való olvastatásuknál: „Magam részéről a klasszikus görög és latin irodalom tartalmi megismertetésénél is habozás nélkül a magyar nyelvű, jó fordítások mellett döntök.” Ami pedig az élő idegen nyelvek tanítását illeti, leszögezi: „kötelezően csak egy élő idegen nyelv” nagyon is gyakorlati célú elsajátításáról lehet szó.

A nyelvi- és irodalmi neveléssel egyetemben az ifjúság emberismeretét a néprajz, a történelem, a jog, az alkotmány és a politika, a filozófia tanításával szükséges teljessé tenni. A néprajz külön tantárgy, amelynek tanítását mind az elemi, mind a középiskolában a legnagyobb óraszámban kell biztosítani. „Elsősorban és túlnyomóan magyar néprajzot értünk alatta s csak a magyar sajátosságra vonatkoztatva, annak minél tisztább megértése érdekében kívánunk utalni a velünk vagy közelünkben élő más népekre s végre egy általános kitekintésben a legtágabb szempontú néprajzi adottságokra. A néprajz tanításában mind a külső, mind a belső fajképre egyformán nagy súlyt kell helyezni, s a tanulást ki kell egészíteni, és életteljessé kell tenni a gyakorlatban való tanulmányozással, a népi élet és viszonyok valóságos megtekintésével.” Ne feledjük: célja – akárcsak a népkutató Erdei Ferencnek, Fáy Aladárnak, Féja Gézának, Győrffy Istvánnak, Kiss Gézának, Lükő Gábornak, Szabó Zoltánnak, Szűcs Sándornak, Veres Péternek – olyan nevelés volt, amely által a tanuló a magyar településtípusokat, mindenekelőtt a falu életét nem a múzeumból, hanem az életből ismeri.

A történelemtanítás számára a jellemképzés példatára, a leghatékonyabb eszköz
– a vallástanítás kiegészítéseként – arra, hogy Istenfélő és hazaszerető honfitársakat neveljünk:

„A történelem is a magyar önismeretet van hivatva szolgálni és semmi egyebet. Ezért csak magyar nemzeti történelmet óhajtunk tanítani iskoláinkban, vagyis a történelmet saját nemzetünk sorsa, létérdeke, a reánk vonatkozó súlyos történelmi leckék és tanulságok döntő szempontja alá helyezzük. Ezzel távolról sem akarjuk tudományellenesen és életellenesen elszigetelni nemzetünk történelmét az emberiségétől, hiszen ha valaki, úgy e tanulmány írója emelte fel szavát minden adott alkalommal az elzárkózó, tanulni nem akaró, önmagával betelő s magát dicsőítő történelemszemlélet és tanítás ellen. Azt hiszem, éppen ezzel a magyar önismereti követelménnyel helyezzük saját történelmünket a legszélesebb és legsokoldalúbb világhorizontba, megértetvén azt, hogy a magyar történelem miben volt valóban európai történelem, mikor volt az európai ember-sors és életvonal öntudatos vállalója s mikor szolgai függvénye: mit kapott Európától s mit adott neki: mi lett benne az idegenből magyarrá s mi puszta jelszóvá vagy mázzá? Az idegengyűlölet és az idegenmajmolás öngyilkos végletei felett azt a magyar öntudatot akarjuk kiformálni, amelyik saját ősi természetében és szellemében fejezi ki és valósítja meg az európaiság értékeit s ugyanakkor eléggé erős és érett arra, hogy Európa bűneit, salakját, haszontalan lim-lomját kivesse magából. A történelem így és csakis így ismét tanítómestere lesz az életnek, s hogy a célunk vele kifejezetten a magyar életre való tanítás, azt nincs okunk szégyellni vagy tagadni, sőt egész határozottan, s ha kell, harciasan is hirdetnünk kell.”

A múlt megértése érdekében nélkülözhetetlennek tartja a jogi, alkotmánytani, politikai fogalmak történelemtanításon belüli megismertetését, tekintettel a magyar nemzet mindig is páratlanul tiszta jogérzékére: „A magyar természetnek a legmélyén gyökerezik a jogérzék, az igazságosság iránti készség: a magyar ethosz lényege is a juss körül formálódik.” Felismerésének fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyoznunk éppen ma, amikor a hivatalos tananyagban a Vérszerződésről és az Aranybulláról alig esik szó. A jog megismerése lehetővé teszi ugyanakkor a politikai eseményeket formáló személyek indítékainak, jellemének meghatározását is.

Az emberismereti nevelés koronájának azonban mégsem a néprajzi, történelmi, jogi, alkotmány- és politikatörténeti, hanem a filozófiai ismereteket tekinti. Az iskolai filozófiatanítás célja azonban nem filozófusok vagy filozófiatörténészek képzése, hanem a megragadó gondolatok, az erkölcsi eszményképek bemutatása, a „szépség megláttatása, a műízlés fejlesztése”:

„Nagyon lényeges az, hogy a filozófiai tanítás az ember lényegét, méltóságát és hivatását igyekezzék öntudatos meggyőződéssé tenni az ifjúságban s ezáltal kétségtelenül az egyetemes humánum átélésére segítsen, azonban éppen ilyen lényeges az is, hogy az anyag szemléltetése és példázása rendjén a magyar gondolkozás, szemlélés, akarás és alkotás sajátosságait helyezze előtérbe s ezeken keresztül éreztesse meg, hogy az egyetemes humánumhoz csak saját nemzeti szellemünkön keresztül juthatunk el és sohasem annak levetése, vagy éppen megvetése által.”

Természetismereten a földrajzot, biológiát, fizikát és matematikát érti. Bár a közfelfogás szerint nincsen ugyebár „magyar matematika vagy fizika”, mégis, még ezen „ismeretköröket” is a nemzetnevelés szolgálatába lehet és kell állítani: „Az ismeretkör a legközvetlenebbül tapasztalt természeti jelenségektől halad a legáltalánosabb érvényű törvényszerűségek megértéséig, a közvetlen környezettől a világegyetem titkáig. Itt is az a fő célunk, hogy a magyar önismeretet tegyük teljessé s azért haladunk el a világegyetemig, hogy ez az önismeret ebből a szempontból se válhassék elfogultsággá, vak önbizakodássá vagy csüggedt önlemondássá.” Ennek megfelelően a földrajzi ismeretek továbbadása során különösen nagy súlyt kell helyezni a Kárpát-medence természeti földrajzának részletes megmutatására, a medence világszerte egyedülálló egységének bizonyítására. Így a trianoni igazságtalanság leleplezésével a földrajztanítás is a nemzetnevelés eszköze.

Végül a nemzetnevelés részeként nélkülözhetetlennek tartja az anatómiai és
élettani ismeretekből álló rendszeres egészségügyi oktatást, a testgyakorlást és a katonai előképzést már 6 éves kortól a leventeegyesületeken belül. A cél, hogy 18- 21 éves korban a magyar ifjú beszervezhető legyen a hadseregbe. Az egészséges életmódra nevelés kiegészül még a művészi oktatással, a rajztanítással és énekléssel. Az önképző, mindenek előtt a kézügyességre irányuló gyermekműhelyek iskolai felállítását – korosztályoktól függetlenül – szintén nélkülözhetetlennek tartja a készségfejlesztés és az akaraterő kifejlesztése, megszilárdítása érdekében.

Könyvében részletesen kifejti, miként vonatkoznak kívánalmai az egyes iskolatípusokra. Az elemi iskola a fiúk és leányok együttes tanítását nem zárja ki, de jobbnak tartja, ha a gyermekeket már ebben az időben is (6 és 10 éves kor között) külön nevelik. Elemitől felfelé azonban megengedhetetlennek tekinti együttes tanulásukat, tekintettel a serdülőkor élettani és szellemi viszonyaira. „A fiúkat és leányokat külön kell iskolai nevelőoktatásban részesíteni, már csak az életgyakorlat tárgykörének sajátos kettőssége miatt is, sőt még azokat a nőket is, akik tehetségük folytán szakfőiskolára kerülnek, külön kell kiképezni, mert a nők főiskolai képzését határozottan korlátozni kell hivatásukkal összefüggő szakokra.”

Végső soron Makkai eszményképe a gladiátorember, akinek alapelve: „mens sana in corpore sano”, vagyis „ép testben ép lélek”. Ez korántsem csak római, hanem nagyon is mélyen keresztény gondolat! Ezt aligha indokolhatjuk helytállóbban, mint ő: „Az általános humánum liberális emberszemlélete lassanként átitatta a közgondolkodást azzal a hamis felfogással, hogy a krisztusi szellem egyenesen ellentéte minden katonai életformának. Az ’általános emberszeretet’ üres frázisát és álarcul szolgáló hazug követelményeit azonosította Krisztus evangéliumával, egyoldalúan és célzatosan hangoztatva azokat a vonásokat, melyek a krisztusi élet képében a szelídség, a türelem, a gonosz elszenvedése, a megbocsátás isteni fényét sugározzák. Hogy ebben a képben vannak ilyen vonások, sőt hogy ezek a vonások uralkodnak benne, azt senki sem tagadhatja. De mégis egész világ választja el ezt a szeretetet az ’általános emberszeretet’ képzelgéseitől. Mert az isteni szeretetnek ez a fensége a legmagasabb fokú hősiességet jelenti, nem a puhaságot, elereszkedést és gyávaságot, hanem a jellem legkeményebb önfegyelmét, és teljes odavetését az embert megrontó bűn elleni harcba. Nem az ember ténylegességében, minden vonásában, bűnével együtt való szeretetét jelenti, hanem a Krisztus életének lehetőségéért, megvalósulásáért való személyes önfeláldozást a bűntől megtámadott és megrontott embertestvér életében. A bűnnel szemben az evangéliumnak kérlelhetetlen katonai szelleme van és Krisztus egyházát ezen a földön való életében ecclesia militans-nak, harcoló egyháznak nevezték őseink.”

Végkövetkeztetése szerint csak ízig-vérig keresztény és nemzeti szellemű neveléssel tudja a magyarság Trianon bilincseit széttörni. Tudománnyal és fegyverrel. Nem véletlenül tartja példaképének Mussolinit, aki, mint írja, „feledhetetlen gesztussal puskát és könyvet mutatott fel az olasz ifjúságnak a nemzeti életszolgálat jelképéül”. Iránytűként szolgálhat ma is alábbi gondolata: „Nincs szükségünk Európa bűneire, igazságtalanságaira, szeszélyeire, képmutatására, felfuvalkodottságára. Saját magyar jellemünk és szellemiségünk kifejtésére van szükségünk az európai kultúra valódi és örök értékeinek érvényesítése által. A mi európai feladatunk: embernek lenni – magyarul.”

1945-ben tiltólistára került nemzeti alaptanterve, amelyet kiegészít „Magyar nevelés – magyar műveltség” című tanulmánya, legkiválóbb nevelőink (Apáczai Csere János, Arany János, Bolyai Farkas, Brassai Sámuel, Fináczy Ernő, Horánszky Nándorné nagyrévi Czike Kornélia, Imre Sándor, Karácsony Sándor, Kornis Gyula, Koszterszitz József, Lantos-Kiss Antal, Lubricht Ágost, Marczell Mihály, Németh László, Szabó Dezső, Szilassy János, Szívós Donát, Tóth Tihamér) tapasztalatain nyugszik, és bevezetésével lehetőség nyílna oktatásunk régi színvonalának helyreállítására.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info