Nem szükséges feltétlenül lélekelemzőink látleleteit tanulmányoznunk, hogy rádöbbenjünk, mivé züllesztette az emberiséget a ‘szabadság egyenlőség, testvériség’ felmagasztalt jelszóhármassága, amiért legyen valaki multinacionális bérrabszolga, médiasztár tanszékvezető, netán agyonfavorizált énekesnő, hírét sem hallotta a heroizmusnak, így csak kollektivizált individuum, aki bármikor képes eldobni magától a legdrágábbat, amit kaphatott magától a Teremtőtől, az életet, vagy ha netán mégsem teszi ezt, cselekvésképtelenül tengeti depresszióba süllyedt életét, holott kudarcok, balsikerek legyőzése nélkül nincsenek újjászületések, elvégre, ahogyan klasszikus költőnk is megvallotta: ‘Csak akkor születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek, / S ha százszor tudtak bátrak lenni, / Százszor bátrak és viharvertek.’.

Hol van ettől korunk, sóhajthatunk fel, amikor például Mary Zsuzsi énekesnő saját maga vetett véget életének pajzsmirigyproblémája, ízületi betegsége és elhízása miatt? Vajon hányan tengetik életüket – függetlenül attól, mennyi pénzük, milyen munkahelyük van – a testi-lelki elsorvadás öngyilkosságba torkolló állandósult állapotában? Pedig ha csak az ókori és középkori háborúk hőseiről, az akkoriban végigsöprő éhínségek, járványok ellenére hamarosan mégis felvirágzó városok és falvak világáról szóló korabeli írásokat olvassuk (és akkor még nem is részleteztük a véres keresztényüldözésekben való hősies helytállásokat ismertetőket!), felmerül a kínzó kérdés, hol lennénk, ha eleink is ugyanígy viselkedtek volna, ha a munka, a család, egyáltalán a földi lét megpróbáltatásaitól, a legelső fuvallattól sírba menekültek, ha kizárólag a haszon és az élvezet vágya fűtötte volna őket, ha mindig csak többet akartak, mint amennyit adtak volna, ha nem vallották volna klasszikus költőnkkel:

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek,
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban, vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülönb ember, aki bátor
S csak egy különb van, aki: bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

Igen, pontosan azok vannak egyre kiveszőbben, akik mást akarnak, mint mi most van, akik még tudják, amit Friedrich Wilhelm Foerster egykor méltán híres nevelési útmutatójában (Lebensführung (Élet és jellem), 1909) meghagyott, hogy ‘akinek sohasem volt kudarca, annak sohasem lesz újjászületése: csak az akadályok és balsikerek gondoskodnak arról, hogy lelkünk ifjú, szokásunk hajlékony, gondolkozásunk tanulékony, akaratunk rugékony maradjon’, hiszen ‘az akadályok a mi igazi továbbképző iskolánk’, vagy ahogyan a közmondás hirdeti, ‘teher alatt nő a pálma’, illetve amit Wass Albert, miszerint meglehetősen ‘gyönge ember az, akinek még ellensége sincsen’.

Eleink valaha annyira így gondolkodtak, hogy ennek jeleként volt, hogy 1848-ban egy feleség azért vált el férjétől, mert az nem állt be katonának. De idézhetjük akár Kenneth Roberts regényét (Northwest Passage (Északnyugati átjáró), 1937) is, amelyben így vallott minderről: ‘Az északnyugati átjáró, miként az minden szabad nép képzeletében él, nem más, mint egy szűk, nehezen fellelhető ösvény, mely a titokzatos Kelet felé vezet, de tágabb értelemben ez az ösvény a hírnév és dicsőség, a kincsek és kalandok regényes útja: hány ember él köztünk, aki szüntelenül a saját Északnyugati Átjáróját keresi, és feláldozza egészségét, minden erejét, sőt egész életét ebben a keresésben!‘

Persze megvetheti őket ezért a nem ezt tevők sokasága, azonban mégis ‘ki merné állítani, hogy az ilyen álomkergetők meddő, de reménysugaras törekvése kevesebb boldogságot rejt magában, mint az okosabbak és józanabbak élete, azoké, akik otthon ülnek, a biztonságban ásítoznak és soha nem kockáztatnak semmit? Kinevetik azokat, akik a legendás átjárót keresik, a kivezető utat a mindennapos élet szürkeségéből, de mosolyuk mintha savanyú lenne.’ Savanyú bizony, hiszen halvány fogalmuk sincsen, mit jelent nem kollektivizált individuumnak, hanem hérosznak lenni, különösen is történelmi sorsfordulókon.

Igen, kiváltképpen a mi történelmi sorsfordulóinkon. Nyolc évvel Trianon után gróf Klebelsberg Kunó a magyar ifjúsághoz intézett rádióbeszédében pontosan ezt érzékeltette, rámutatva, hogy ha régi helyünket vissza kívánjuk foglalni, emelnünk kell hozzá ‘nemzetünk belső értékét is, fokoznunk kell nemcsak az egyes ember teljesítőképességét külön-külön, hanem a nemzet együttes összmunkájának eredményét is’, amelyhez viszont az kell, hogy ‘több legyen a magyarság kebelében a pozitív, mint a negatív ember’:

‘Milyen a negatív ember? A negatív ember a fölmerő kérdésekkel szemben rendesen nemet mond. Ha valamely új eszme vagy terv merül föl, akkor nem azon töri a fejét, hogy meg lehet-e azt valósítani, hanem csak a nehézségeket és az akadályokat nézi, és többnyire azt jósolgatja, hogy nem lesz az egészből semmi, amivel még azokat is elcsüggesztheti, akiknek az alkotó munkához hajlamuk és kedvük van. A negatív ember irigy, mások hibáit nagyítja, kiszínezi, az iparkodókat leszólja, a bizakodókat kigúnyolja. Rendesen sokat beszél, másokat fölényes hangon bírál, és eközben többnyire kiiktatja az erejét, nem marad már benne energia a hasznos cselekvésre.

Milyen ezzel szemben a pozitív ember? A pozitív ember bizakodó, jóakaratú. Magával szemben szigorú, mások hibáival szemben elnéző, mert az alkotó munkából jól tudja, hogy milyen nehéz valamit megcsinálni és milyen könnyű tévedni. A pozitív ember szolgálatkész, és amennyire teheti, segít mindenkin. A szót nem igen fecsérli, inkább kevés beszédű, viszont a munkában öröme telik, életének fő célja az alkotás.’

Civilizációnk pusztulásának okairól töprengve tényként megállapíthatjuk: pontosan azok vannak egyre kiveszőbben, akik mást akarnak, mint mi most van, akik tudják, amit Friedrich Wilhelm Foerster meghagyott, hogy ‘akinek sohasem volt kudarca, annak sohasem lesz újjászületése: csak az akadályok és balsikerek gondoskodnak arról, hogy lelkünk ifjú, szokásunk hajlékony, gondolkozásunk tanulékony, akaratunk rugékony maradjon’, hiszen ‘az akadályok a mi igazi továbbképző iskolánk’, vagy ahogyan a közmondás hirdeti, ‘teher alatt nő a pálma’, illetve amit Wass Albert, miszerint meglehetősen ‘gyönge ember az, akinek még ellensége sincsen’.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info