Korunkat alighanem döntően az is megkülönbözteti a régebbiektől, hogy lassan a legelemibb illemszabályokat is teljes mellőzi, pedig ahogyan eleinket a kézimunkára, a szépírásra, ugyanúgy ezekre is megtanították, mert tudták, lelkünk nemességét, szellemünk élességét tanúsítják mégoly apró gesztusaink, mozdulataink is. Sajnos az ezeket egybefoglaló művek ma már többnyire csak antikváriumokban érhetők el.

Azokban is, tegyük hozzá, egyre ritkábban, pedig újrakiadásuk- és taníttatásuk időszerűbb lenne, mint megjelenésükkor volt: közülük a jó modorhoz ragaszkodóknak Tihanyi Tibor piarista diákok számára írt illemtani villámszabályain (Úriasan, finoman) és Tóth Tihamér püspök néhány művén (A tiszta férfiúság, A jellemes ifjú, A művelt ifjú, Krisztus és az ifjú) kívül elsősorban Gausz Tibor SJ, Gerely Jolán, Koszterszitz József, Lantos-Kiss Antal, Szívós Donát OSB, Szuszai Antal és Tower Vilmos ifjúságnevelő köteteit ajánlhatjuk.

„Van üres formavadászat, amely nagyképűvé és mesterkéltté teszi az embert, de vannak bizonyos szabályok, amelyek finommá, úrivá teszik megjelenésedet, föllépésedet, emberekkel való érintkezéseidet, ezek a törvények szó szerint nincsenek benne sem a Tízparancsolatban, sem az országok törvénykönyveiben, mégis kötelezők, semmibe vevésük már magában hordja ítéletét: hiába végzed el a gimnáziumot, egyetemet, ha az életnek ezeket a hajszálfinom fegyelmi szabályait nem oltottad véredbe, faragatlan alaknak fognak tartani. ”

Így intette megismerésükre és betartásukra ifjú olvasóit 1938-ban Tihanyi Tibor piarista tanár, és hogy mennyit süllyedt mellőzésük miatt világunk azóta, arra persze milliónyi példát sorolhatunk életünk megannyi területéről: elég legyen például köszönési szokásaink eldeformálódására gondolnunk, ennek jeleként a nőknek kijáró „kezi csókolom” „jó napot”-ra, a római „servus humilimus” („alázatos szolgája”) „szervusz”-ra rövidüléséből lett „sziá”-ra gondolnunk, ezzel is kifejezve a tekintélytisztelet oly jellemző elhalványodását.

Igen, ennek még súlyosabb jele továbbá a nyakló nélküli tegeződés, holott a ma csak gúnyos ajkbiggyesztéssel emlegetett „antivilág”-ban elképzelhetetlen lett volna, hogy mondjuk a középiskolások letegezzék tanárjaikat (akik mellesleg az ötödik gimnáziumtól szigorúan magázták őket!), így, amint Kosztolányi Dezső regényremeklésében, az „Aranysárkány”-ban olvassuk, Novák Antal osztályfőnök ilyetén maturandusainak bankettjén ugyan „Szervusz, édes fiam!”-mal koccintott velük, ám azok viszont aligha tegezhették őt vissza!

Vagy vegyük a leghétköznapibb illemszabályok közül az étkezéssel kapcsolatosakat, hiszen betartásuk vagy be nem tartásuk alapján bárki lemérheti rólunk, mennyire vagyunk műveltek vagy sem: illetlenség például az evőeszközt étkezés előtt megtörölni, kanalat kinyalni, kést szájhoz vinni, mohón szedni és abban válogatni, szárnyast kézbe venni, csámcsogni, szürcsölni, szánkat teletömni, vágás vagy törés helyett beleharapni a falatba vagy azt fújdogálni, tányért megpúpozni, asztalon át koccintani, poharunkat egyszerre kiinni.

Végül ami a társalgást illeti: illetlenség átkozódni, becsületszóval bizonygatni, esküdözni, hencegni, hírharangnak lenni, kézzel-lábbal gesztikulálni, lármázni, másokkal egyszerre beszélni, másokat félbeszakítani, anyagi, családi vagy munkahelyi helyzetükről faggatni, obszcén tréfákat előadni, távollevőket megszólni, vétkeiket kárörvendve kiteregetni, olyan szavakat használni, mint hogy aszondja, disznó, fene, frász, há, hászen, hm, hülye, izé, marha, mondok, no, nyavalya, pofa, speciel, úgy kérdezni, hogy mi, hogy is hívják, hogy is mondjam.

Ha ennyi minden vonatkozott a profán életre, hát még mennyi a szakrálisra, az Isten házára: az idézett piarista gyűjtésében azt is felsorolta, melyek a legelemibb illemszabályok a templomban, így neveletlenség abban hiányos ruhában, sportviseletben megjelenni, feltűnően ájtatoskodni, harsogóan énekelni, közös imában, énekben elmaradni, ima közben másokat zavarni, hátrafelé nézegetni, másokra mosolyogni, főhajtás nélkül köszönni, másokkal beszélgetni, csoszogni, kopogni, a szertartásról elkésni vagy befejezése előtt távozni.

Eleink olyannyira fontosnak tartották tehát a jó illemet, hogy azt egyenesen a műveltség fokmérőjének tekintették, mint nevelő példaképeink közül Apáczai Csere János vagy Pázmány Péter. De említhetjük a két világháború között oly népszerű Gerely Jolánt, aki a szép nem számára 1939-ben megjelent könyvében, „A művelt leány”-ban műveltségen nem a szépirodalmi vagy természettudományos tájékozottságot értette, hanem a már akkor is oly sokak által egyfajta „kispolgári csökevény”-ként kigúnyolt jó modort, az „illendőség”-et:

„Nem tudom, kedves Húgom, ki vagy, tanulsz-e még, vagy már elvégezted tanulmányaidat, otthon dolgozol-e, vagy valami külső hivatásban. Csak azt tudom, hogy ‘művelt’ mindig és mindenütt lehetsz, ha igazán akarsz. Mert a műveltség nem attól függ, hogy mennyit tanultál és mivel foglalkozol, hanem attól, hogy milyen finom a lelked és életedben mennyi az erkölcsi tartalom. A tudás magában még nem műveltség, csak a lélekbe vetett mag. Hogy mivé fejlődik, az a lélektől függ. A műveltség tehát voltaképpen nem más, mint illendőség.”

Megszívlelendő sorok egy olyan, manapság csak többnyire ajkbiggyesztve emlegetett világból, amelyben a római kis katekizmus legelső kérdésére – „mi végett vagyunk a világon?” – azt felelték: „Avégett, hogy Istent megismerjük, szeressük, Neki szolgáljunk és ezáltal üdvözüljünk, vagyis a mennyországba jussunk.” Ehhez pedig mindenképpen meg kell tennünk mindazt, amit Ő parancsol nekünk. Kellő illendőséggel, ugyebár.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info