Mit értettek eleink fajiságon, kik voltak fajvédelmünk legkimagaslóbb képviselői, miért, hogy mindmáig többnyire mellőzöttek a médiában és az oktatásban, melyek legidőszerűbb gondolataik? E kérdésekre válaszolt 2013. július 5-én hírportálunk főmunkatársa, ifj. Tompó László irodalomtörténész a Magyar Szigeten tartott előadásában, különösen is kiemelve katolikus gondolkodók megidézésével, hogy a keresztény gondolkodás egyáltalán nem ellentétes a fajvédelemmel, amint Széchenyi István vallomása is híven tükrözi (‘mindenek előtt áll előttem a hűség a fajtámhoz’), akárcsak Sajó Sándoré: ‘Uram! tudd meg, hogy nem akarok élni, / Csak magyar földön és csak magyarul, / Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni, / Jobb is, ha szárnyam már most porba hull; / De ezt a lelket itt hagyom örökbe / S ez ott vijjog majd Kárpát havasán / És belesírom minden ősi rögbe: /El innen, rablók – ez az én hazám!’
Mindmáig kísért a liberális szemlélet, amely szerint (amint képviselői közül leginkább Jean Finot és Franz Boas megfogalmazta) nincsenek egységüket megőrző tiszta fajok az embervilágban, ilyetén a fajnemesítés- és védelem nem több hamis mítosznál, sőt, Sir Julian Huxley és Alfred Haddon még múlt századunk harmincas éveiben egyenesen azt kívánták, hogy legjobb lenne, ha magát a ‘faj’ kifejezést is, amennyiben azt emberi csoportokra vonatkoztatjuk, teljesen száműznénk a tudomány szótárából.
Ezzel szemben a konzervatív álláspont, kivált a keresztény felfogás (amint azt a Bangha Béla jezsuita által szerkesztett Katolikus Lexikon idevágó szócikkében olvassuk), egyrészt tényként állapítja meg, hogy a faj ‘a növény- és állatvilágban azon egyedek csoportja, amelyek összes főbb tulajdonságaikat tekintve egymáshoz hasonlók, a többitől különbözők, tulajdonságaikat pedig ivadékaikra átörökítik’, másrészt, hogy a fajiság, a liberalizmus egyenlőségi eszméjének reakciójaként született irányzat, s ilyetén a fajvédő mozgalom ‘a faj tisztántartására, még inkább pedig idegen fajok ellen való védekezésre irányul s ott ébred fel leginkább, ahol más fajták a politikai, gazdasági vagy társadalmi életben bizonyos túlsúlyra jutnak vagy erre törekszenek’.
Éppen ezért ‘a történelmi, erkölcsi és kulturális fajiság védelme ellen az alacsonyabb rendű fajták jogosulatlan túltengésével szemben erkölcsi szempontból kifogás nem emelhető, amíg a fajvédelem erkölcsileg s törvényileg megengedett eszközöket használ’. Valaha katolikus közéletünk nagyjai is ezen az állásponton voltak. Az előadó éppen ezért nem véletlenül idézte Marosi Arnold cisztercita 1924-ben megjelent Átöröklés és nemzetvédelem című könyvét, amelyben 1918 és 1919 tanulságaiból kiindulva így fogalmazott:
‘Most a sír szélén állva mint mentődeszkát kell megragadnunk a fajegészségtan ama tételét: annak a népnek van csak életereje, amelyik saját magát megbecsüli, más szóval a faji öntudat a magyar nemzet fennmaradásának nélkülözhetetlen föltétele és így annak megvédése, fejlesztése elsőrendű állami feladat, sőt aki eleget akar tenni hazája, faja iránti kötelességének, egyéni meggyőződésből is tartozik azt ápolni.’
Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel és Széchenyi István szellemében ő is azt vallotta, hogy a faji öntudat Istentől ösztönösen belénk plántált s helyes neveléssel megerősítendő tulajdonságunk, ugyanis ‘e fogalom alá tartozik mindannak megismerése, ami a magyar nép származására, az őshazából magával hozott és a történelem folyamán kifejlett sajátos lelki tulajdonságaira vonatkozik. Tudnunk kell erényeinket, gyengeségeinket, hogy ezeket gyarapítsuk és növeljük, azokat pedig kevesbítsük és kisebbítsük. Bár nemzetiségeinket tiszteljük, becsüljük, mégis Magyarország határai között a fajmagyarságot illeti az elsőség, amely egyébként minden más fajnak érdekeit harmóniába tudja hozni a magáéval.’
Az elsőségével szembeszállók ellen leghatározottabban fellépőket vette azután számba előadásában, Istóczy Győzőtől Szabó Dezsőn, Gömbös Gyulán és Szálasi Ferencen át egészen Csurka Istvánig, külön kiemelve, hogy az utóbbi az előbbiek fajvédelmi gondolatait igenis beleépítette saját gondolatrendszerébe. Végül felhívta a figyelmet az elhangzottak elmélyítéséhez nélkülözhetetlen források közül főleg Gyurgyák János három, fajvédő eleink gondolatait felidéző művére (A zsidókérdés Magyarországon, ‘Ezzé lett magyar hazátok’, Magyar fajvédők), nyomatékosítva, hogy bennük idézett eleink célját leghathatósabban talán Sajó Sándor fogalmazta meg versében (Magyar ének 1919-ben):
Uram! tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul…
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull;
De ezt a lelket itt hagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen, rablók – ez az én hazám!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
