Igen, magyar lelkiségünk leginkább a székelység ízes, rokon értelmű szavakban kiapadhatatlan, ösztönös, vagyis tanulás nélküli tudásról tanúskodó tájnyelvében nyilatkozik meg. Ezért, hogy amikor irodalmi képviselőik, elsősorban Kriza János, Orbán Balázs, Hankó Vilmos, Benedek Elek, Szabó Dezső, Nyirő József, Tamási Áron, Gyallay Domokos, L. Rádai Ilona és Wass Albert műveit forgatjuk, vagy földjükre ellátogatunk, gyermekeik mégoly primitívnek tartott csacsogásaiban valójában őserőtől duzzadó, humorral fűszerezett, páratlan érzelemgazdagságú nyelvvel találkozunk.

Amikor 1872-ben a Kisfaludy Társaság megbízásából Arany László és Gyulai Pál vezérletével megindult e kincsünk egybegyűjtése a „Magyar Népköltési Gyűjtemény” című kiadványsorozattal, székelyföldi gyűjtőink erről győződhettek meg, éspedig olyannyira, hogy egészen meglepte őket, mennyi e képességeinket tükröző köszöntő költemény, lakodalmi rigmus, verses levél, ballada, románc, népdal- és mese szállt ottani véreink ajkán apáról fiúra, így Mailand Oszkár (1858-1924) etnográfus a sorozat hetedik kötetébe foglalt lírai és prózai emlékekből arra következtetett, hogy ez az érzületének tisztaságában sok megpróbáltatáson átesett nép, amelynek „számottevő része mondhatni csak lélekben, gondolatban lakik szülőföldjén” (hiszen „a kenyérkereset rákényszeríti az idegen felkeresésére”), „értelmes, intelligens, erőteljes”, ráadásul „igen fogékony a külső benyomások iránt, de mivel szenvedések, nélkülözések által meg nem törhető egyénisége van, a külső benyomásokat nem tartja meg úgy, ahogy átveszi, hanem lelke lényegéhez idomítja”.

Kriza János kötetét (Vadrózsák, 1863) kiegészítő anyaggyűjtéséből egyértelműen kiderül, hogy ősvadonbeli fennmaradását szilajságának, egyenesen isteni rendelésből neki húzott barázdáihoz történő görcsös ragaszkodásának, közmondásos góbéságának köszönheti, annak, hogy „ha saját érdeke nincs kockán vagy fölöslege van, talán az altruisztikus érzelmektől sem idegen, de saját érdekét mindig szem előtt tartja, megvédi, ha kell még az egyenes úttól eltérve is”, azonkívül sokat és sokfélét olvas, és ha peregrinusként, vándorbottal a kezében, rója új útjait, közismert klasszikusainkkal (elsősorban Csokonai Vitéz Mihállyal, Kisfaludy Sándorral, Petőfi Sándorral, Arany Jánossal és Tompa Mihállyal) megismerkedve sem hagyja el sajátos ízű nótáit-mondókáit, sőt a felsoroltak befolyása bennük „alig érezhető”, még akkor sem, ha ideig-óráig átveszik a messziről hallott műdalokat, ha az erőltetettségükkel tőlük eredendően oly távoli „Dankó-nóták” minden leányos-legényes hajlékban ismertek s énekeltek is, hiszen ezeket „a nép felkapja, de megtartani nem fogja”.

Azzal aztán, hogy költéseik dallamát Bartók Béla és Kodály Zoltán fonográffal már fel is vették, még inkább bebizonyosodott, hogy magyar lelkiségünk leginkább a székelység ízes, rokon értelmű szavakban kiapadhatatlan, ösztönös, vagyis tanulás nélküli tudásról tanúskodó tájnyelvében nyilatkozik meg. Ezért, hogy amikor irodalmi képviselőik, elsősorban Kriza János, Orbán Balázs, Hankó Vilmos, Benedek Elek, Szabó Dezső, Nyirő József, Tamási Áron, Gyallay Domokos, L. Rádai Ilona és Wass Albert műveit forgatjuk, vagy földjükre ellátogatunk, gyermekeik mégoly primitívnek tartott csacsogásaiban valójában őserőtől duzzadó, humorral fűszerezett, páratlan érzelemgazdagságú nyelvvel találkozunk. S hogy mennyire, kiváltképpen a szerelmi lírában, annak bizonyságául álljon itt végül Mailand alábbi négy, Miriszlón, Maroscsúcson, Szentmihályfalván és Rigmányon gyűjtött dala:

Édes kicsi dundulikám

Édes kicsi dundulikám,
Fekete szemű vialám,
Bárcsak egy cseppet alhatnám,
Hogy rólad ne gandalkaznám.
De egy cseppet sem alhatom,
Mindig rólad gandalkazam.

A szerelem olyan édes

A szerelem olyan édes,
Mint a pánkó [fánk – fj. T. L.], mikor édes.
De ha megkeseredik
Epével vetekedik.

Az én rózsám olyan szép,
Mint üveg alatt a kép.
De ha megfüstölődik,
Kürtővel vetekedik.

A tordai ibolya

A tordai ibolya,
Ide érzik a szagja,
A szívemet kinyitja,
A szívem szomorítja.

Kis kertemben egy verem,
Abba van a szerelem.
Kinyitani nem merem,
Kirepül a szerelem.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info