Minden nemzet, így a mienk költőinek is megvannak a koronkénti középszerűségei, akik ízlésviláguk s világnézetük egészével nem alkotnak ugyan korszakosakat, viszont egy-egy társadalmi rétegnek, művészi stílusnak vagy politikai gondolatnak ugyan a klasszikusok tökélyétől elmaradó, az átlagosnál viszont mégis magasabb igényű tolmácsolásával megbecsülendők, mint a százhuszonkilenc éve, 1884. június 25-én Gyónon született (és 1917-ben ugyanezen a napon az oroszországi Krasznojarszkban elhunyt) Gyóni Géza, aki egyetlen költeményében, a „Csak egy éjszakára” címűben is kivételes mélységgel fejezte ki kora (marxizmustól meg nem fertőződött) katonaságának lélekállapotát.
A kortársai zöme szerint csupán Ady-epigonnak tekintett hadifogoly költő egyes verseiben az első világháború magyar honvédsorsát, a hátországban, a „Hinterland”-ban vergődő magyar baka mikesi hazavágyódását, a hol harctéri optimizmust, hol pesszimizmust hirdető nagyvárosi újságírók szájtépő hazafiasságát mégis olyan elementáris erővel fejezte, ki, hogy megkockáztathatjuk: ha mást nem is írt volna, mint az alábbi verset, méltó lenne emiatt neve a megörökítésére.
Költészete Fenyő (Fleischmann) Miksa általi korabeli elmarasztalását (miszerint vakondokéra emlékeztetően szűklátókörű, eredetiség nélküli, csupán káplári hangokkal, szánalmas káromkodásokkal, ritmizált sületlenségekkel telített volt valamennyi verse) elfogadva mindmáig mellőzött irodalomoktatásunkból, holott mesterkéltségnélküliségével kivételes mélységgel fejezte ki kora (marxizmustól meg nem fertőződött) katonaságának lélekállapotát ebben a versében:
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Úgy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakító csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bújnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
A hátországban dúló veszedelmek közepette (ahogyan Várkonyi Nándor irodalomtörténész írta (Az újabb magyar irodalom 1880-1940, 1942) „férfiasnak bizonyult, s a harcok salakja nem érintette”, még akkor sem, ha az éppen az iménti költeményei miatti népszerűség „nem mindig volt jó hatással reá”, ugyanis „nem egyszer szónokias, programszerűen lelkesítő lett, hogy megfeleljen hírének”. Néhány költeményében viszont valóban egészen kivételes mélységgel fejezte ki kora marxizmustól meg nem fertőződött, pacifista propaganda meg nem mételyezte katonaságának lélekállapotát, amiért is megbecsülendő alakja irodalmunknak.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
