Különösebb kriminológiai képzettség nélkül is belátható, hogy a devianciák egyre erősbödő elterjedése miatt mennyire jogos a halálbüntetés visszaállítására irányuló akarat. Mégis sokak szerint (amint a Magyar Nemzet még 2012. november 16-ai számában Lackner Dávid írta) az a „bosszú” és a „halál kultúrájának” elfogadását jelenti, holott az emberi lét a kegyelmen és az életen alapul, ezért ezúttal szükségesnek tartjuk ismételten megvilágítanunk, hogy miért igenis elkerülhetetlen megoldás a halálbüntetés visszaállítása?
Elöljáróban: az említett lapszámban a halálbüntetést elutasító – Móricz Zsigmondra, Albert Camus-re és Dosztojevszkijre hivatkozva – azt állítja, hogy „az életet mindenek felett állónak kell tekintenünk”, amelynek elpusztítása minden körülmények közepette gyilkosság, ha etikai megfontolások szerint járunk el, következésképpen „az élet feletti ítélkezést nem szabad az emberre bíznunk semmilyen esetben sem, mi ugyanis esendők vagyunk, a tévedhetetlenség senki esetében nem áll fenn, a kivégzés után viszont a korrigálás lehetősége ki van zárva”.
Először is szögezzük le azt, amiről az iménti fejtegetés megfeledkezik. Noha belsőnkről végső és örök ítéletet valóban csak a bennünket megteremtő Örök Bíró mond ki (így halálos ellenségeink lelki üdvéért is imádkoznunk kell!), azonban az Ő elménkbe és szívünkbe vésett erkölcsi törvényeit a közjó fenntartása érdekében megőrizni és megőriztetni hivatott emberi bíró köteles a külsőről is ítélni. Mindazonáltal a lelkeket az üdvösség útjára léptető Anyaszentegyház mégsem hirdette soha senkiről a tévedhetetlenség igényével, hogy elkárhozott (maga Jézus Krisztus is csak iskarióti Júdással tette ezt). Olyannyira nem, hogy például akadt egy életszentség hírében álló főpap a jakobinus diktatúra alatt, akinek szentté avatását azért állította le Róma, mert egy köztörvényes sorozatgyilkosra, akit nyaktilóval való kivégzése előtt sírva kért bűnbánatra s az ezt megtagadta, fejét lehullása után a tömegnek felmutatva azt kiáltotta, hogy „íme egy elkárhozott!”.
(Itt úgy tűnik, megkerülhetetlen persze egy röpke zárójeles közbeszúrás. A minap elhunyt ugyebár Horn Gyula. Talán felesleges lenne részletezni az erre adott reakciókat, de egyet azért mégsem, Lipusz Zsoltét: „Tudjuk, hogy ki volt ő. Azt is, hogy életének utolsó öt és fél évét már öntudat nélküli állapotban töltötte, Hogy isteni büntetés volt-e ez számára vagy sem, nem tudom. Hiszen valószínűleg már semmit nem érzékelt a körülötte lévő világ eseményeiből és dolgaiból, s talán fájdalmai sem voltak. Mindenesetre alávaló dolognak tartom, ha épp most valaki köpködni és gyalázni kezdi. Mert valahogy az most nagyon nem helyénvaló, különösen egy magát kereszténynek valló ember részéről. Azért sem, mert ha ép tudattal élne is, igazából már nem lenne tényező a magyar politikában. Vannak azon a politikai porondon – sajnos – életük teljében lévő, nála sokkal kártékonyabb figurák is. Nem ránk tartozik az ítélkezés.” Nem bizony, mert az tényleg csak Istenre tartozik!)
Másodszor, amint a büntetőjog szaktekintélyei közül Angyal Pál megállapította, a halálbüntetés abból a természetjogi tételből következik, hogy a földi igazságszolgáltatásnak a törvényes rend fenntartása érdekében joga van olyan büntetés alkalmazására, amely feltétlenül alkalmas a bűnözéstől való visszariasztásra, már pedig vannak esetek (gondoljunk csak a közelmúltból Bándy Kata vagy Szita Bence bestiális meggyilkolására!), amikor csak a halálbüntetéstől és a végrehajtásától való félelem alkalmas egyedül az egyre tömegesebb sorozatgyilkosságok megakasztására. A mégoly esendő emberi bíró, ha a halálos ítéletet kihirdeti, azt a tévedhetetlen Örök Bíró által kijelölt törvények alapján köteles tenni, miután meggyőződött arról, hogy az így közveszélyessége folytán elítélt evilági életében mindvégig elutasította a „korrigálás” lehetőségét, anélkül azonban, hogy örök sorsáról (a pokolba, a tisztítóhelyre vagy a mennyországba kerüléséről) döntene.
Mellesleg a katolikus teológia legnagyobb szaktekintélye, Aquinói Szent Tamás is jogosultnak tartotta a halálbüntetést, amiért a megsértett közrend, az emberi béke fenntartása és a további bűntettek megakadályozása céljából a társadalomból a közveszélyes tag erőszakos eltávolítása éppúgy szükséges, mint ahogyan az emberi testből a beteg testrész kivágása az egész fenntartása céljából. Következésképpen a valaha keresztény Európában egyáltalán nem volt ismeretlen a halálbüntetés. Bizony már akkor is voltak esetek bőven, amikor kizárólag a halálbüntetés és az attól való félelem bizonyult alkalmasnak a bűnözés meggátolására, amikor az ártatlan önvédelemből kényszerült fegyvert fogni gyilkosaira. Ráadásul akkor a jóval kisebb bűnöket is könyörtelenül megtorolták, így Szent László király a tyúklopót egyenesen karja vagy nyelve, füle, orra levágásával büntette, vagy ha védelmet nyújtó templomba menekült, megvakításával.
Mindemellett nálunk valaha a halálbüntetést csak a felségsértők, közgyilkosok, a hadviselés ellen vétőkkel, az államrend súlyos megbontóival szemben alkalmazták, ezzel is mutatva, mennyire jogtisztelők vagyunk, tudván Kun András minoritával (válaszul arra a kérdésre, mit keres reverendáján a rózsafüzér mellett a revolver), hogy „a szeretet ölelni, de ölni is tud, ha kell”, így tehát, szemben a humanista széplelkek szenvelgéseivel, igenis elkerülhetetlen megoldás a halálbüntetés visszaállítása.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info