Aligha kell részleteznünk, hogy a földtörvényről való mai zárószavazásnak mekkora a tétje. Normális körülmények közepette persze evidenciának kellene lennie, hogy a magyar föld nem eladó! Ám úgy tűnik, nálunk valahogy hajdanában sem volt ez teljesen magától értetődő. A kiegyezéstől az első világháborúig kormányaink ugyanis nem ismerték a nemzeti érdekpolitika ezen alapigazságát, éspedig olyannyira nem, hogy földünk szabad préda volt, bárki megszerezhette, gyakran az is, akinek nem volt önálló tőkéje, ugyanis idegen bankoktól kapott ehhez elég kölcsönt.
A magyar földkérdés egyik legavatottabb ismerője, Kerék Mihály művéből (A magyar föld, 1941) lesújtó kép rajzolódik ki az 1867 utáni „boldog békeidők”-ről, arról, hogy főuraink, politikusaink zömének mindegy volt teljesen, kinek a kezében van a föld, a birtok, vagyis végső soron az ország:
„A magyar föld szabad préda volt ebben a korban. Válogatás nélkül megszerezhette bárki, aki megfelelő tőkével rendelkezett. Semmi akadálya nem volt a külföldiek birtokvásárlásainak: a könnyű szerzés lehetősége tömegesen csábította ide a szomszéd államok polgárait, különösen az osztrák, cseh és morva kapitalistákat, akik potom pénzen vásárolták össze az eladósodott – különösen vadászterületnek is alkalmas – birtokokat. 1900-ban már 436 külföldi kereken kétmillió kataszteri holdat tartott tulajdonában: ennek fele mezőgazdasági terület volt. Az idegen földszerzők 69,4 %-a osztrák, 14,4 %-a német, 4,4 %-a svájci, 2,2 %-a francia, 2,2 %-a olasz, a többi angol, holland, román, görög, szerb, orosz, belga és amerikai állampolgár volt. Annyira eladó volt a magyar föld, hogy külföldi lapokban hirdették.
Közömbösen nézték vezető köreink a nemzetiségek tudatos, szervezett, gyakran külföldi pénzekkel folytatott földvásárlásait is a Felvidéken, de különösen Erdélyben. Bethlen István gróf és az Erdélyi Gazdasági Egylet megdöbbentő adatokat tártak a magyar közvélemény elé az erdélyi románok terjeszkedéséről és a magyarság birtokállományának veszteségeiről. 200-300 000 holdról szólnak ezek az adatok a háborút megelőző tíz év leforgása alatt. Valószínű azonban, hogy a veszteség még nagyobb volt, mert ezek a magán adatgyűjtések természetesen nem lehettek teljesek.
A liberális magyar állam közömbös magatartása fajtánk példátlan térvesztésével szemben és a mentő kísérletek rideg visszautasítása semmivel sem enyhíthető felelősséggel terheli az akkori vezetőket. De meg kell állapítani, hogy a társadalomban és a gazdasági életben sem találjuk még csak nyomát sem az áldozatkészségnek. Amíg az erdélyi román intelligencia, különösen a papság fáradtságot nem ismerő önzetlenséggel működött közre az eladó magyar birtokok felkutatásában és közvetítésében, addig nálunk akárhány birtokos akadt, aki kényszerűség nélkül is idegennek adta el földjét, sőt voltak olyanok is, akik nemzetiségi „stróman”-okkal játszottak össze, csakhogy minél nagyobb árat préselhessenek ki az államtól vagy az Altruista Banktól. A „magyar” pénzintézetek szerepe nem kevésbé kihívja a jogos bírálatot. Nem volt bennük egy szemernyi megértés sem a nagy nemzeti célok iránt.”
Kerék professzor tényként állapítja meg, hogy román bankok adták a pénzt Erdélyben a mégoly olcsó magyar birtokok megvételére, ugyanis
„a románoknak óriási szerencséjük volt, hogy a magyarság érdekei iránt teljesen érzéketlen és csak a haszonnal törődő intézetek álltak szemben az ő Albinájukkal és más hasonló pénzintézeteikkel, amelyek négyszer annyit áldoztak a románság kulturális és anyagi megerősítésére, mint a „magyar” bankok. Csodálatos az a céltudatosság és mozgékonyság, amellyel a nemzetiségi pénzintézetek dolgoztak. Behálózták nemcsak Erdélyt, hanem az egész történelmi Magyarországot és mindenütt megjelentek, ahol földszerzésre nyílt lehetőség. Amikor egyszer a Somogy megyei Nagyatádon tűzvész pusztított, a károsultak egyre-másra kapták az erdélyi román bankoktól az ajánlatot újjáépítési kölcsönök felvételére. Ezzel szemben, amikor az Erdélyi Magyar Egyesület 1900-ban egy nagy magyar pénzintézet alapításának tervével foglalkozott az erdélyi román bankok tevékenységének ellensúlyozására, a nagy budapesti pénzintézetek azzal zárkóztak el az alapításban való részvétel elől, hogy elveszítenék prágai és bécsi összeköttetéseiket, ha részt vennének olyan intézmény létesítésében és működésében, amely szemben áll a Bukarestből támogatott irányzattal.”
A magyar, azon belül is az erdélyi földkérdés további legjobb ismerői közül Móricz Miklós tanulmányából (Az erdélyi föld sorsa, 1932) pedig konkrétan megtudjuk, hogy amíg 1888-ban az erdélyi román bankok száma 18 volt, addig 1892-ben 40, 1895-ben 52, 1899-ben 73, 1914-ben már 152, ami pedig az utóbbit, előttük szabad volt a pálya a földbirtokszerzéshez, hiszen földesuraink a magyar jobbágyságot birtokaikról engedelmes, de igénytelen román jobbágysággal szorították ki: 1903 és 1912 között mi is vettünk ugyan földet tőlük, azonban „annak értéke mindössze a tizedrésze volt a románok által tőlünk megvásárolt területeknek”.
Mindezeket csak megerősíti végül Tokaji László könyve (Eladó ország. Az erdélyrészi földbirtok-forgalom utóbbi tíz évi adatai, az erdélyrészi földbirtok-politika feladatai, az állam és a társadalom teendői, 1913), amely 195 oldalon taglalja, mennyire behálózták a huszadik század elejének Erdélyét a román bankok (Agricola, Ardeleana, Ariesana, Auraria, Bistricana, Ciblesana, Ciorana, Codreana, Corona, Corvineana, Crisana, Economul, Furnica, Lapusana, Lumina, Minerva, Mugurul, Patria, Progressul, Sebesana, Selegiana, Sicana, Soimul, Somesana, Sylvania, Vatra, Viktoria, Vladeata, Vulturul), ugyanis, amint írja, „ezek adták a pénzt a magyar birtokok megvételére, parcellázására”.
Ami Kerék, Móricz és Tokaji adatolásából legfájóbb, a teljes kormányzati közöny, az eltávolodás volt Mikó Imre 1861-ben megfogalmazott gondolatától: „Midőn egy vagy más vagyonos úr birtokait eladja, úgy jő nekem, mintha a magyar haza földabroszából egy-egy szép darabot vágna le, mintha koronánkból még annyi drága követ venne ki és dobná el: úgy érzem, mintha a forrón szeretett hazának ugyanannyi vérerét nyitná fel.” Pedig ahogyan Széchenyi István fogalmazott, végső soron minden rajtunk múlik. Legfőképpen, hogy evidenciának tartjuk-e végre a címadó mondatot.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
