Emigráns költőink közül Alföldi Géza valaha arról írt, hogy „a temetők népe vagyunk, csak a sírok ezre között érezzük jól és otthon magunk”, mivel „az élőket mi kutyába vesszük, / Az alkotókba belerúgunk. / De ha meghalt, sírja fölé. / Meakulpázva odahullunk.”. Nem rajtunk múlik, hogy ezek a kínzó sorok jutnak eszünkbe most, Csurka István síremléke felavatásakor.
Nos, ha arra gondolunk, hogy az egy éve, 2012. február 4-én elment Csurka Istvánról tudomásunk szerint a mienkén kívül csak egyetlen nekrológ jelent meg a mégoly arasznyi évfordulón, óhatatlanul felmerül a kérdés, nem inkább a felejtés népe vagyunk-e, a kollektív amnéziában szenvedésé, hiszen szó sincs itt már „meakulpázva odahullás”-ról, s akkor még nem is szóltunk a minden alkalmi megemlékezés hiányánál fájóbb tényről, művei közismeretlenségéről.
Emlékeztetőül: a Magyar Nemzet 2013. február 4-i számában a pályájáról könyvet írt írótárs, Domonkos László keserű realizmussal állapította meg, hogy „amióta Csurka István meghalt: némaság. Itt és amott. Mindenütt. Tegyünk úgy, mintha már legalább húsz éve halott lenne. Mintha sohasem élt vagy éppen-csak-hogy élt volna.” S hozzáteszi az általa sem különösebben kedvelt Petri Györgynek egy kétsoros, „Hírösszefoglaló” című kis versszösszenetét: „Mint lépcsőzugban a pormacska: / gyűlik puhán a korszak mocska.”
Gyűlik bizony megállíthatatlanul, kifejezve ezzel azt, amit rovatunkban e sorok írója az egy évvel ezelőtt elhunyt klasszikusunk nyomán megfogalmazott, miszerint már korántsem a moralitás, hanem a mortalitás népe vagyunk, vállalva ezzel a kollektív amnéziában szenvedéssel való szembenézés, a morálisan elfogadhatatlan realitás leleplezése szinonimájának számító darázsfészekbe nyúlás ódiumát, egyik perdöntő elbeszélése sokkoló tanulságára emlékeztetve.
Ugyanis ha valaki megkérdezné, mégis melyik műve fejezi ki leginkább világnézete mellett mai valóságunkat is, választása alighanem Baleset című, 1989-ben megjelent elbeszélésére esne: története fonala szerint 1983-ban egy hazai általános iskola nyolcadikos leányosztályosait csokoládégyárba viszik üzemlátogatásra, akik megdöbbenve szembesülnek a valósággal, hogy bálványozott csemegéjük, amelyhez addig számukra „a tisztaság képzete társult”, valójában milyen mocsokban készül („az egyik nagyon egyszerű munkafolyamatot „gyogyósok” végzik”!), és amikor ennek ellenére egyikük fényképezni kezdi a látottakat, hivatalos férfiak azonnal elvezetik és kiveszik a gépéből a filmet, mert szégyellik, hogy milyen körülmények között gyártják.
Igen, ezzel valóban végzetes baleset történt, mert mit is értsenek az iménti tilalmon, vegyék tudomásul, hogy ha kilépnek a család, az iskola értelmes tiltásain („ebéd előtt ne egyenek csokoládét”), értelmetlenekkel találkozzanak, tekintsék természetesnek, hogy „virágos réten, ahol vasút nincs, sorompó rekeszti el a hancúrozást”, feltéve a lényegi kérdést, ki ennek az okozója: a csak saját törvényei szerint eljáró, nebulóit kizárólag létező gyárakba elvivő iskola, az önmagában véve indokolható gyári rendelkezés, végül megadva reá a sokkoló választ, hogy „én bizony, no persze nem azért, mert nem világosítottam fel a lányomat, hogy a gyárban nem szabad fényképezni, hanem azért, mert ilyen állapotok uralkodtak ebben az országban, hogy ez előfordulhatott!”.
Igen, mert azóta is hagyjuk, hogy így legyen, mert mindazokat, akik az ilyen, életünk csaknem minden területét átjáró anomáliáinkra emlékeztetnek, ki tudja hány nemzedék óta egyenesen ragályos betegekként kezeljük vagy döfjük hátukba a kést, noha már régen „ideje volna elkezdenünk az alaposabb lomtalanítást, mert itt a kamion az utcán, ami átviszi a motyónkat a huszonegyedik századba”: nos, azóta bizony már át is vitte, amelynek legkézenfekvőbb jele a politikai paletta mindkét oldalán a morális kritika totális tűrhetetlensége, a dolgok nevén nevezésén való vérig sértődés, amiért már korántsem a moralitás, hanem a mortalitás, a kisebbrendűségi komplexumokkal megterheltség, az öngyilkos önlemondás népe vagyunk.
S ha mi nem is, azok viszont alighanem annál jobban tudják ezt, akik életében, annak is különösen utolsó két évtizedében, előbb gyalázták, utóbb elhallgatták, amiért mindig is a dolgot magát nézte, amiért 2007-ben egy vele készült interjúban (szövege „Ellenállás” című, 2008-ban megjelent kötetében olvasható) félreérthetetlenül így fogalmazta meg politikai hitvallását velük kapcsolatban:
„Antiszemitizmusom, mint olyan, nincs. Senkit sem gyűlölök a származása miatt, de senkinek a bűneit, és különösen a magyarság elleni ártásait nem hallgatom el a származása miatt. Annak kimondása, megírása, bizonyítása, hogy Magyarország az 1982-es IMF-be lépés óta egyre fokozódó nemzetközi zsidó nyomás alatt áll, és ennek végső célja a magyar élettér megszerzése, amit megkönnyít a megszállók számára a magyarság tragikus fogyása, nem antiszemitizmus, hanem tény.”
S tegyük hozzá, ez a tragikus fogyás önmagunknak legalább annyira köszönhető, mint őnekik, s mindaddig így is lesz, amíg „az élőket mi kutyába vesszük, / Az alkotókba belerúgunk.”. Ami után viszont immár a sírjuk fölé való „meakulpázva odahullás” is elmarad. Pedig ahogyan a síremlékét megáldó Reisz Pál ferences rendházvezető elmondta, az elhunytnak „megadatott, hogy a szomorú és vigasztalan helyzetben biztassa népét a jobb jövő és a Messiás eljövetelével”. Mert ugyan mellőzhették akárhányszor, mégis „szinte mindenben igaza lett”, amit sorsunkra vonatkozóan megjövendölt. Ezért bárki bármit is mondjon róla (pláne halála után!), igaz magyar volt, minden emberi bűne, hibája ellenére is. Úgyhogy requiescat in pace!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
