Közhely, költőink mennyire kortársaink gondolataik időszerűsége folytán, de közülük különösen is a kétszázharminchét éve, 1776. május 7-én született Berzsenyi Dániel, aki az idei érettségin műelemzésül választható nagyjaink egyikeként szerepelt.
Aki szerint ‘majd minden birtokos bor- és húsáruló zsidókat tartván, a sok korcsma által a nép erkölcse felette romlik, s az ily húsárusok által számtalan lopott marha levágatik, holott eléggé tapasztaljuk azt, hogy az ily zsidók többnyire csak orgazdák s a népnek legveszedelmesebb vesztegetői’. Mikor kezd ajvékolni emiatt a Zsidó Világkongresszus?
Előtte azonban méltán leghíresebb költeményét, 1810-ben véglegesített alábbi ódáját (A magyarokhoz I.) idézzük, amely keserű számvetés a történelmi múltunk és jelenünk közötti hiátusról, arról, hogy saját vesztünket igazán önazonosságunk feladása jelentette mindig is:
Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vipera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma:
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:
Mert régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között:
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassú halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.
Mi a magyar most? Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének:
Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya.
Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!
De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.
Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthago hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.
A tizennyolcadik századvégi, tizenkilencedik század eleji vulkanikus nemzeti ébredés lírai testamentumai közül persze messze nem volt egyedül Berzsenyi – 1797 és 1810 között írt – iménti, alkaioszi strófákból felépülő iménti ódájával. Már 1790-ben a székely jezsuita költő-tanár Baróti Szabó Dávid (1739-1819) kísérteties hasonlósággal fejezte ki allegóriájában (Egy ledőlt diófához) a magyarság öneszmélésének hiánya miatti ugyanezen fájdalmat:
Mely, magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt:
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?
Elszakad testes derekad tövétől,
Csak kicsin kéreg maradott kötésül,
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.
Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szülvén, elereszti: hullnak
Ők, s nem is tudván rövid életekről,
Rendre kihallnak.
Annyi szélvészen diadalt-nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-e valjon
Vélni felőled?
Senkinek kárán nem örült: sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek étkeddel kereső kegyes fa!
Monddsza, ki bántott?
Ah! minek kérdem? szemeimbe tűnnek
Gyilkosid. Nem volt külerőszak: ott benn,
Önmagadban volt megölő mirigyed
S titkos elejtőd.
Ím egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odúba
Hangyabolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!
Átkozott vendég! viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! Hazánk, szelíd ég,
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!
Szóval a magyarság elsősorban etikai értékfogalom, következésképpen ennek romlása ássa meg nemcsak az ő a birodalma sírját, hanem másokét is, mint a régmúltban Ilionét (azaz Trójáé), Karthágóét, Babilonét és Rómáét. Ezzel bizony ő is, Berzsenyi is egyértelműen elutasította a kozmopolitizmussal jegyben járó kollektivizmus által előidézett mentális nemzetromlást, akárcsak utódaik közül versében Kölcsey Ferenc (Zrínyi dala, Zrínyi második éneke), Arany János (Kozmopolita költészet) és drámájában nem utolsósorban Madách Imre (a Tragédia londoni és falanszteri színében).
De ha már a nemzetromlásnál tartunk, maradjunk csak ezúttal Berzsenyinél, aki ugyebár nem szeretett rébuszokban fogalmazni! 1833-ban A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul írt értekezésében nyíltan színt vallott arról, hogy saját tunyaságunkon kívül kiknek is köszönhetjük leginkább helyzetünket. 1808-tól haláláig ugyanis niklai birtokán gazdálkodva alaposan megismerte ‘az emberiség legnagyobb és leghasznosabb’, mégis elfeledett és megvetett osztálya, a földművelő nép életét: Széchenyihez hasonlóan keserűséggel töltötte el a pórnép körében mindennapos zsiványság és tolvajlás, a ‘bitang’ birtokainkon uralkodó ‘pusztító rendetlenség’, a sok gyülevész korhely cseléd, és főként az, hogy
‘majd minden birtokos bor- és húsáruló zsidókat tartván, a sok korcsma által a nép erkölcse felette romlik, s az ily húsárusok által számtalan lopott marha levágatik, holott eléggé tapasztaljuk azt, hogy az ily zsidók többnyire csak orgazdák s a népnek legveszedelmesebb vesztegetői. Tisztelet, becsület a becsületes zsidóknak, de meg kell vallani, hogy a szegény falusi zsidók többnyire oly egészen demoralizált népcsalók és orgazdák, hogy azokat a nép között megszenvedni, vagy még azokkal bort és húst árultatni csupa veszedelem, mert így éppen alkalmat adunk nekik az orgazdaságra, s lehet félni, hogy így azok napról napra szorosabb szövetségbe keveredvén zsiványainkkal, azokat még oly rablásra is vezetik, milyenről azok gondolkodni sem tudtak volna, melyre pedig nálunk már vagynak is példák.’
Valahogy ijesztően időszerű sorok, ugye? Mikor kezd ajvékolni emiatt a Zsidó Világkongresszus?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
