Talán legkézenfekvőbb jele szellemi-lelki életünk elszürkülésének a vitakultúra hiánya, noha őseink világnézeti vitáikban is egyfelé tartottak családjuk és nemzetük megtartásáért, amelyben különösen is élenjártak költőink, íróink, akik, amint Bartis Ferenc, meggyőződéssel vallották: „Nekünk nem mindegy, hányan vagyunk, külön sorokban s mégis együtt, / Élők, holtak, egyfele tartunk szívósan.”
Ennek az „egyfele tartás”-nak egyenesen „turáni átok”-ként emlegetett hiánya egyfelől Weöres Sándor és Kerényi Károly képletes, gyötrően időszerű beszélgetésére emlékeztet, a tengeren a célállomás felé való eljutásról: az előbbi azt fejtegette, hogy leghelyesebb, ha egy nagy hajó visz a cél felé, míg az utóbbi szerint jobb, ha sok kis, de egyfelé tartó hajó (már csak azért is, mert a nagy hajó ha léket kap, mindenki megsemmisül), másfelől a minderről hasonlóképpen gondolkodó Reményik Sándor versére:
Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh’se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba…!
Az égig, a csillagos égig érne,
És minden idegen rongy benne égne!
Ehhez az egyfelé tartáshoz, „egy láncba” való összefogáshoz persze a Szent Ágoston-i elv megfogadása elengedhetetlenül szükséges, vagyis az, hogy „in necessibus unitas, in non necessibus libertas, in utriusque caritas”, vagyis a „fontosakban egység, a kevésbé fontosakban szabadság, mindenekben pedig szeretet”, kivált, ha a haza sorsáról van szó, így például bármennyire is elkeseredett hitvitákat folytatott egymással Pázmány Péter és Bethlen Gábor, amikor nemzeti megmaradásunkról volt szó, mégis kezet fogtak.
Erről volt nevezetes valaha a magyar, különösen az erdélyi, vagyis hogy ha különböző megközelítésekből is, egyet akar, hazája javát mindenben, ami felold minden gyarló emberi szeszélyt, végletek közötti vergődést, amint erről e sorok írójának valahogy mindig Szabó Dezső önéletrajzi vallomásának (Életeim) egy torokszorító jelenete jut eszébe.
Ebben beszámol édesapja kolozsvári főjegyző barátjával, Lugossy Istvánnal való gyakori találkozásainak tapasztalatáról, arról, hogy amikor vacsora után beszélgetni kezdtek, szokás szerint kölcsönösen szidva „a mai világot”, Lugossy bácsi egyszer csak tónust váltott: Tisza Kálmánt kezdte dicsérni, aki most már végre rendet rak, miután kiegyeztünk Ausztriával s innentől kezdve 1848 „széllelbélelt képzelgés”, mire ő céklavörösen kifakadt („az én házamban nem lehet ilyent mondani, aki ilyent mond, az nem lehet barátom, az hitvány hazaáruló”), így az hasonló indulattal távozott („Jóska, ígérem, igyekezni fogok, hogy ne emlékezzem rád!”), ám ez aztán még ki tudja, hányszor ismétlődött meg, hanem azért „amikor újból találkoztak, úgy örvendtek egymásnak, mintha semmire nem emlékeznének”.
Tanulság? Szerinte „nem lehetetlen, hogy éppen ezek a viharos összeütközések adták meg barátságuk értékét, kellett a dráma, kellettek az átnyargaló nagy lelki viharok ezeknek a közelmúltban annyi nagy eseményen átkergetett embereknek, habjai egy felrázott kornak: a vihar mintegy belső higiéniája volt lelküknek”. Aki pedig csak egy kicsit is ismeri magának Szabó Dezsőnek az életútját, tudja, hogy ő maga is hányszor perlekedett barátaival, de ha azokat közös ellenségeik bántották, azonnal a védelmükre kelt.
Csak azt kívánhatjuk, hogy mi is ugyanígy viselkedjünk, megtanulván, hogy őseink világnézeti vitáikban is egyfelé tartottak családjuk és nemzetük megtartásáért, amelyben különösen is élenjártak költőink, íróink, akik, amint Bartis Ferenc, meggyőződéssel vallották: „Nekünk nem mindegy, hányan vagyunk, külön sorokban s mégis együtt, / Élők, holtak, egyfele tartunk szívósan.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
