Lovagias lelkiségünk legfőbb jeleinek egyike nőtiszteletünk, így költőink, íróink sorsunkat döntően meghatározó természetükről vallott gondolatai azt mutatják, felismerték a két nem egymásrautaltságát, vallva, alap, hogy a nemzetet a férfiak alakítják ugyan, de lelküket a nők, az asszonyok, akik ugyanakkor – amint helyesen állapítja meg Bánhegyi Jób irodalomtörténész – a fogékony műélvezők és műalkotásaik ihletői, akik ezért ‘a legrégibb időktől kezdve jelentős szerepet töltöttek be a képzőművészet és irodalom történetében’, hiszen lényükben ‘öntudatlan esztétikum’ rejlik, amely egy Balassi Bálint mellé Losonczy Annát, egy Vörösmarty Mihály mellé Perczel Etelkát, egy Petőfi Sándor mellé Szendrey Júliát adott. Legyünk rájuk büszkék!

A nőben már középkori irodalmunk is a tisztaság, hűség, az erény megszemélyesítőjét, így a Boldogságos Szűz képmását tisztelte egyenesen szakrálisan, hasonlóan Balassi Bálinthoz (Búcsúja hazájától):

Ti is angyalképet mutató szép szűzek,
És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek:
Isten s jó szerelem maradjon veletek!

A tizennyolcadik századvégen, amikor már megindult a korunkat oly megfertőző hamis nőemancipáció, Kármán József nem szégyellte megőriznie eleink róluk alkotott eszményi képét (Uránia):

‘Nem bántjuk meg a férfiú nemet, ha azt állítjuk, hogy a szépnem az ízlés uralkodónéja. Lágy érzésök hatalmasabban elfogadja mindazt, ami szép.’

Reformkori lírikusaink közül Garay János Vörösmartyhoz hasonlóan a nőben nem afféle játékszert, szalontündért, hanem egyenesen nemzetünk ‘nemtőjé’-t, azaz fenntartóját látta (Magyar hölgy):

Magyar hölgynek születtél,
Tedd hivatásodat!
Egy hon nemtője lenni,
Mi szép egy gondolat!
Oh hölgy, ki ezt betöltéd,
Mi szép vagy és mi nagy!
Rendeltetés az égből,
A földön áldva vagy.

Madách Imre aztán még tovább látott, felismerve, hogy a fiatalságunkban oly romolhatatlannak ítélt érosz, az érzékiség hatalmát később az örök caritas, a szeretet váltja fel (Metamorphosis):

Midőn a lyányka csak menyasszony,
Még csupa menny az egész asszony.
Későbben, amint lesz menyecske,
Fogyton fogy a menny és lesz mennyecske.
A menny végkép elfogy lassacskán
S csak az asszony marad meg pusztán.

Tragédiájában továbbá, rossz egyéni tapasztalatai ellenére mégsem igazságtalanul általánosítva megvallotta, hogy a nemzet egészsége a makulátlan erkölcsön, a ‘jó’-n múlik, amelynek ők a ‘sajátja’-i:

Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.

A romantikus csábítások, a szentimentális vonzódások, a hervadhatatlannak hitt testi szépség, vallotta kortársai közül Szász Károly (Angyal és ördög), gyakran a csak látszólag olyan erős nem bukását okozza:

Egy szép asszony szívünknek angyal
És ördög egyaránt lehet.

Közmondásosan minden emberi kapcsolat tartóssága a jóban-rosszban való kitartáson, az egymás iránti empátiával ‘holtomiglan-holtodiglan’ állandósult hűségen múlik Arany László szerint is (Elfrida):

Pénzt, paripát, feleséget
Sohase bízz másra.

Mintha korunknak szólna a nemcsak regényeiben, elbeszéléseiben, hanem, amint alábbi sora mutatja, drámáiban (A bor) is bennük mindörökkön a magunk békéjének állandóságát kereső Gárdonyi Géza:

„Nem patkó az asszony, lelköm, hogy ma elrúgjuk, holnap már újat verünk fel!”

Ugyanakkor tudatosítja azt is (Én magam), hogy a két nem csak együtt egész, ezért kapcsolatuk akkor harmonikus, ha elismerik és természetesnek tartják egyenrangú, de nem egyforma mivoltukat:

‘Az ügyes nő akármilyen hímzést maga elé tesz, meghímzi mását. De azokat a mintákat férfiak eszelik ki. Az irodalomban is így történik.’

Ugyanakkor, tehetjük hozzá, a nők, az asszonyok – amint helyesen állapítja meg Bánhegyi Jób irodalomtörténész (Magyar nőírók, 1939) – a fogékony műélvezők és műalkotásaik ihletői, akik ezért ‘a legrégibb időktől kezdve jelentős szerepet töltöttek be a képzőművészet és irodalom történetében’, hiszen lényükben ‘benne rejlik az öntudatlan esztétikum’, amely egy Balassi Bálint mellé Losonczy Annát, egy Vörösmarty Mihály mellé Perczel Etelkát, egy Petőfi Sándor mellé Szendrey Júliát adott.

És, tegyük hozzá, olyanokat is, akik olykor magát a férfitársadalmat rázták fel lelki tespedtségéből, mint Tormay Cécile, akinek kapcsán Ravasz László méltán írhatta (Napkelet, 1940. május 1.):

‘A nemzet sorsát a férfiak alakítják ugyan, de a férfiak lelkét az asszonyok, azért kell a magyar asszonynak hívőbbnek, nemesebbnek és önfeláldozóbbnak, tehát a szó igazi értelmében nőiesnek lennie, hogy a nemzet magyarabb, emberibb és férfiasabb legyen.’

Ifj. Tompó László – Hunhír.info