Honszerző Árpád Apánknak nevezzük azt a nemes és vitéz férfiút, aki nekünk Hazát adott. Igaz, nem ezt a mai, szűkre szabdalt maradék-országot, hanem az igazi Kárpát Hazát, amelyet 87 évvel ezelőtt Trianonban elvettek tőlünk.

1938 és 1941 között úgy látszott, van annyi erőnk, tehetségünk és bátorságunk, hogy jogos földünket visszaszerezzük. A Felvidék egy része, Kárpátalja, Erdély északi fele és a Délvidék északi sávja visszatért. Boldogság és büszkeség töltötte el az egész magyar nemzetet. Majd 1945/46-ban ismét mindent elveszítettünk. Nemzetünket ismét részekre szaggatták, testvéreinket legyilkolták, elűzték, megnyomorították, elemi emberi jogaiktól megfosztották.

Azóta hat évtized telt el s a Kárpát-medencében élő magyarság lélekszáma egyre fogyatkozik. Ma már nem 15 milliónyian vagyunk, legfeljebb 12,5 millió magyar él itt a Duna-Tisza mentén, a Kárpátok koszorúzta térségben. S milyen magyarok?

Ahogyan a nemrég elhunyt Nagy Gáspár mondotta: zömmel szabadrab-magyarok, akiknek már semmit sem jelent Árpád nagyfejedelem, akiknek már semmit sem jelent magyarnak lenni! 2004. december 5-én „kiszavazták” az elszakított területek magyarságát a nemzetből.

Most csak az üzenetemet küldhettem el, amelyben hírt akarok adni nagy Ősünk dicsőségéről és halhatatlan érdemeiről.

Árpád vezér, akit a bizánci görögök megasz archonnak, azaz nagyfejedelemnek, a nyugatiak latinul magnus dominus-nak, azaz Nagyúrnak neveztek és szólítottak, a IX. század dereka táján a híres Turul-nemzetségben született. Édesapja Álmos fejedelem volt, akit Ügyek fejedelem felesége Emese – csodás előjelektől kísérve – 819-ben hozott a világra. Felmenői között szerepel a hunok nagykirálya, Atilla is. Álmos és fia Árpád egy szent dinasztiát (stirps beata) alapított, amely 28 uralkodót adott a magyar nemzetnek 819 és 1301 között.

Álmos fejedelem, a nevezetes vérszerződést követően, 894 táján halhatott meg Erdélyben vagy Ungvár és Munkács vidékén. Thúróczy krónikája szerint „Erdély hazában megölték”. Sokkal valószínűbb azonban, hogy az ősi törvény szerint feláldozta magát, hogy szent ereje átszállhasson fiába, Árpádba. Árpád nagyfejedelem édesanyjáról csak azt tudjuk, hogy Dentumagaria (Dentümogyer) egyik előkelő méltóságának a leánya volt.

Árpád fejedelem hősi tetteit a Névtelen Mesternek nevezett (Anonymus) örökítette meg, kétségtelenül nem mindig egészen hitelesen, de ez nem azt jelenti, hogy legősibb nemzeti krónikánkat mesés hamisságok tárházának bélyegezzük.

A Kárpát-medence 1100 évvel ezelőtti lakható területe megközelítően 220.000 négyzetkilométer volt s ezt az egész térséget őseink teljes egészében birtokukba vették, mégpedig jelentősebb csaták és súlyosabb ütközetek nélkül. Ennek egyik magyarázata a Tarihi Üngürüsz adata, mely szerint itt magyarul beszélő rokonokat találtak. Anonymus is megemlíti a székelyeket, akik Árpád elé mentek s csatlakoztak hozzá.

Árpád fejedelem nevét a hivatalos történettudomány, a magukat a mérvadó vonulat képviselőinek nevezők, az árpa szavunkból igyekeznek magyarázni, mintha dicső nagyfejedelmünket „árpácskának” nevezhette volna bárki! Ár-pád csakis uralkodó királyt jelenthetett, amint ezt például a pad-i-sah kifejezés is megőrizte. Az tény, hogy Árpád fejedelemről nagyon keveset tudunk. Mintha az Ég Fiaként kapott szakralitása okán még a neve is szent és sérthetetlen lett volna. Amiként az apjáé is! Az Álmos-Árpád dinasztia nagyszámú tagja közül Álmos nevet mindösszesen csak ketten viselték: I. Géza másodszülött fia és II. Vak Béla negyedszülöttje. Árpád nevet pedig csak egyetlen egy herceg: II. Géza harmadszülött fia. Nyilván ezért ismeretlen Árpád neve a nyugati forrásokban is. A dinasztia-alapító Álmosról is csak a XIII. századi Albericus krónikája tud (Alinus alakban). Az azonban nagyon figyelemre méltó, hogy a magyarokat (hungari, ungri) soha nem hívták vezéreikről, mint a szeldzsukokat Szeldzsukról, az oszmánokat Ozmánról, az üzbégeket Üzbégről vagy a nogáji tatárokat Nogajról.

Hiába iparkodtak a korábban keményvonalas marxista történészek félévszázada bizonygatni, hogy őseink dicső vezérei, Levedi, Ügyek, Előd, Álmos, Árpád a kazár birodalom alávetett bábjai voltak, akik megvert népük törmelékével fejveszetten menekültek be a Kárpát-medencébe, ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy a Kárpát-Haza valóban ősi örökségünk, amelyet igazi geniusok, Istentől kapott karizmával rendelkező vezéreink ereje, bölcsessége teremtett és tartott meg. Mind Levedit, mind Álmost, mind Árpádot a korabeli világ nagyhírű, fényes és vitéz személynek tekintette, akik egyenrangúak voltak a kazár nagykirállyal és bizánci császárral. Ezért emelték pajzsra őket is, akárcsak a perzsa sainsahot vagy a görög császárt.

A magyar Névtelen (Anonymus) viszonylag sokat mesél Árpádról. Elmondása szerint fő szálláshelyéül Csepel szigetét választotta, majd birtokba vette Atilla király városát, ahol fényes ünnepségekre került sor.

A feleségének a személyét nem ismerjük, Zulta (Solt, Zoltán, Zsolt) fia 896 táján születhetett, de voltak idősebb testvérei: Tarkacsu (Tarhos), Jeleg (Üllő), Jutocsa (Jutas) és Levenete Lüintika), akik azonban még atyjuk életében meghaltak. Ezért követte a fejedelemi székben Árpád nagyfejedelmet a 11 éves fia, Zulta, aki talán 947-ig uralkodott. Az ő fia volt Taksony, aki 931-ben született, Taksony fejedelemé (947 ? – 970) Géza (Gyevücsa) és Szörénd (Mihály), Géza fejedelem (970 – 997) fia volt Vajk (István /997 – 1038/), Szörénd fia volt Koppány (László, meghalt 997-ben) és Vazul (Bazil, Vászoly, meghalt 1038-ban).

Árpád fejedelem legnagyobb haditette és elhomályosíthatatlan dicsősége, a halála előtt lezajlott óriási csatanyerése Pozsony alatt, amikor is a 907. júniusában a Magyar Nagyfejedelemség ellen százezer fős nyugati sereg vonult fel a Duna mindkét partján és hajóhaddal a Dunán azzal a céllal, hogy végleg megsemmisítik a magyar hatalmat és elűzik innen a magyarokat. A pozsonyi csatában, Pozsonytól nyugatra talán 15 km-nyire, a Duna déli oldalán a magyar sereg az ellenséget teljesen megsemmisítette 907. július 5-7. között. Elesett számos főúr, püspök, seregvezér, megsemmisült a hajóhad. Feltehetően itt estek el Árpád fiai közül is többen. Ettől kezdve 123 évig idegen katona nem merte a lábát magyar földre tenni. Ez a diadal a Kárpát-Haza valódi születésnapja! Nemzeti ünnep kellene legyen, s jószerével ma már nem is tanítják az iskoláinkban. Hasonlóképpen mindent elkövetnek, hogy megfeledkezzünk Árpád nagy-fejedelemről is.

Árpád nagyfejedelem valós alakja nemcsak éltében maradt titokzatos, de halálában is, hiszen sírját évszázadok óta keresik s ez a megszállott buzgalom napjainkban is tart. Anonymus leírása szerint „az Úr megtestesülésének 907. esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik Atilla király városába, ahol is a magyarok megtérése után a boldogságos Szűz Mária tiszteletére eklézsia épült, amelyet Fehérnek (Alba) neveznek.”

Hol lehetett Alba Ecclesia? Hol volt Atilla városa? Hol volt Budavára? Hol volt Alba közelében Noé hegye, ahol Árpád tábora állt? Alba városában? A Pilisben talán? Nyitott kérdések, s ma már csak keveseket foglalkoztatnak a magyar múlt valós eseményei.

Régen persze nem így volt. 110 évvel ezelőtt, 1897. szeptember 29-én az új Duna-hidat Árpádról nevezték el, felállították Csepelen a szobrát, de ne feledkezzünk meg, hogy ekkor készült el a Hősök terén a gyönyörű emlékmű s 110 esztendővel ezelőtt avatták fel a csodaszép országgyűlési épületet, az Országházat, ahol Árpád honfoglalását 1896. április 21-i kezdettel törvénybe foglalták (1896/VII. és VIII. törvénycikk). Horánszky szövegezésében ez így hangzott:

„A magyar állam 1896-ban ezeréves megalapításának és fönnállásának ünnepét üli. A törvényhozás ennek emlékét a következőkben örökíti meg.

1.§. A magyar Szent Korona országainak törvényhozása vallásos áhítattal ad hálát az isteni gondviselésnek, hogy az Árpád és vitéz hadai által megalapított Hazát oltalmába fogadta, fejedelmeit bölcsességgel, népét erővel és önfeláldozó hazaszeretettel megáldotta és az országot jó és balsorsban segítve, annak lételét ezer éven át sok viszontagság között is fönntartotta.

2.§. Ezen ünnepélyes alkalommal az országgyűlés mindkét háza a legmélyebb hódolattal járul ő császári és apostoli királyi felség elé…

3.§.A törvényhozás a kegyelet és a hódolat, valamint a királyi hajlandóság eme nyilatkozataival a magyar állam ezeréves fönnállásának emlékét örök időkre törvénybe iktatja!

4.§. E törvény 1896. június 8-án…lép életbe, ugyanazon a napon úgy az országgyűlés, mint a magyar korona országaiban minden községben közzéteendő és kőbe vésve az országházában megörökítendő.”

Ugyanekkor határoztak arról, hogy Budapesten „az Andrássy út és a tó között” felállítják Árpád fejedelmet és a nemzet egész történelmi múltját megörökítő emlékművet, valamint az ország hét különböző pontján emlékoszlopokat emelnek, úgymint a munkácsi várhegyen, a nyitrai Zoborhegyen, a dévényi várhegyen, Pannonhalmán, a zimonyi várhegyen, Pusztaszeren és a brassói Czenkhegyen.

Száz évvel ezelőtt, 1907-ben az akkor még nemcsak a nevében, de a szívében és lelkében is magyar országgyűlés törvényt alkotott Árpád fejdelem örök érdeméről (XXVIII/1907. törvény).

A törvény azonban írott malaszttá vált. Árpád fejedelemnek ma már alig van kultusza s mintha Thaly Kálmán kőtáblába vésett verssorai teljesednének be:

Állj, emlékkő, időtlen időkig!

Állj, míg az ezeréves imádott Haza áll!

Csakhogy az ezeréves haza már nem áll, a nemzet és az ország a szétesés útjára sodródott, a magyarságát vállalók száma egyre fogy, hovatovább Árpád népe és országa a Múlt feneketlen kútjába süllyedhet. Ahogyan Arany János fogalmazott Keveháza c. gyönyörű versében:

Zászlótokon lecsüngve áll,
Nem repdes a turulmadár!

De ezt, amíg lélegzetet tudunk venni, amíg karunkban egy cseppnyi erő is van, nem engedhetjük meg.

Csaba királyfi dicső örököse, Árpád vezér segítsd maradék népedet!

Bakay Kornél

HunHír.Hu