Minden idők…, soha nem látott…, a leg-leg-leg, és hasonló nyomatékosító kifejezések kíséretében tudta meg hazánk tudatlan népe, hogy esett egy kis hó! Ezért aztán kitört a teljes káosz.

A mindent elsöprő, kellő áltudományossággal megtűzdelt, nem kevés politikai felhanggal megáldott médiaháború már-már odáig fajult, hogy különbséget tett a fideszes meg az MSZP-s hó között. E magas röptű vitától még a lélegzetem is elakadt, alig mertem kiejteni a számon, hogy az elmúlt 40 évben – a 90-es változástól függetlenül – szintén volt hó, és mily meglepő, akkor is mentettünk életet, értéket.

A sorsom úgy hozta – műszaki tiszt lévén – hogy pályám kezdetétől a végéig végeztem, terveztem, szerveztem, irányítottam a téli elemi csapások okozta katasztrófahelyzetek hatásának a csökkentését. Ezért aztán számomra nem meglepő az egymásnak ellentmondó, sokféle vélemény. Minden értékelés, kritika vagy elismerés „saját” nézőpontból hangzott el, melyből egyenesen következik, hogy onnan nézve, kis túlzással ugyan, de igaz.

A hóban rekedtek a saját bajukat, a mentésben résztvevők a saját kínjaikat élték meg. A két ellentétes oldal „szóvivői” óriási adok-kapokba kezdtek, ami szinte már kizárja a jobbító szándékú, objektív értékelést. Én mégis megpróbálom.

Kezdjük az alapokkal! Mikor beszélhetünk katasztrófáról? A katasztrófahelyzet az, amikor az adott terület gondozásával megbízott szervezet valamilyen külső ok miatt már nem képes ellátni feladatát. Ez a helyzet alakult ki március 14-én. Folyamatosan hulló hó, a hőmérséklet 0 fok alatt, 80-100 km/órás szél. Tessék tudomásul venni – mondja a természet – ilyen körülmények között nem lehet eltakarítani a havat! Mit lehet ez esetben tenni? A tevékenységet két irányban kell folytatni. Az egyik a korlátozó intézkedések kiadása, a másik irány a fizikai értelemben végzett segítségnyújtás.

Csak egy-két példát mindegyikre! Hóviharos idő kialakulásának kezdetén azonnal letiltani a kamionforgalmat. Elakadásuk esetén percek alatt óriási hótorlaszt okoznak, kivontatásuk csak különleges eszközökkel lehetséges. A katasztrófát előidéző helyre nem engedhető be több jármű! Nem kérek, könyörgök – jaj, ne tessék arra menni! – hanem TILTOK! Mindkét intézkedés helyszíni döntést igényel, nem szabad központi döntésre várni.

A fizikai értelemben vett mentést nagyon komoly tervezőmunkának kell megelőzni. Ezerféle feladatra felkészült csoportoknak kell ugrásra készen várni a feladatot. Csak néhányat említve: mentő-, vontató csoportok, életmentő csoportok, aggregátorok, daruk, úton kívül közlekedni képes eszközpark, mozgókonyhák, élelmiszerek, takarók mind-mind a közúti fenntartási erőkön túl. Ha ez a terv jó, elemei felkészültek, a vezetés gyors és határozott, a nagy baj jelentősen csökkenthető.

E néhány felületes ismeret után nézzük meg a hibákat, javítanivalókat. A kamionstop, az útszakaszok, körzetek lezárása jelentősen késlekedett, feltehetően a központi engedélyre várva. A közúti- és katasztrófaelhárító szervezeteknek nincs (nem is kell!) a feladathoz szükséges eszközparkja. A hadseregnek még van néhány eszköze, de sem ebben a helyzetben, sem más katasztrófáknál nem elegendő.

A média sem állt a helyzet magaslatán. Egy, az ország egész területén jól fogható rádiócsatornának szinte folyamatos tájékoztatást kell sugározni. A TV műsorokban itt-ott leadott érzelmi alapú tájékoztatás – „Szegény Pistike nem jutott el rég nem látott Anyukájához!” – többet rontott mint használt! Én is sajnálom Pistikét, de most elsőként az azonnali orvosi ellátásra szorulókat mentjük. Sérültek, szülő nők, vesebetegek és így tovább.

Végül néhány régmúlt eseményt említenék a „nézőpont” megértéséhez. A 16-18 órája menetben lévő lánctalpas három katonával a sok-sok mentés után kapott az irányítóponttól egy kis pihenőidőt. Végre ehettek volna, konzerv volt, de a kenyér elfogyott. Este 11 óra, az út menti vendéglőben még égett a villany. Megálltak, bementek, fizetés ellenében kérve egy kis kenyeret. A kocsmáros durván –„mit képzelnek, nem bolt ez!” – elzavarta őket. Mögöttük már zárta is az intézményt. Beugorva luxusautójába azonnal az árokba csúszott. Már lényegesen alacsonyabb hangon kérte a segítséget.

A katonák megállapították, hogy nincs életveszély, a kocsmában meleg van, az autó senkit nem zavar az árokban, barátságosan elköszöntek a nagyszájú tulajdonostól.

Három nap alatt több ezer embert mentettek katonák a hóakadályokból. Begyűjtőhely a vasútállomás volt, forró tea, takarók, lehetőség szerinti kényelem. Ahogy az egyes szakaszok felszabadultak, a kocsitulajdonosokat visszavitték autóikhoz, folytathatták útjukat. Kétezer darab katonapokrócot vittek ki a mentéshez. Ötszázegynéhányat tudtak visszahozni, mert az eltávozók 1500-at „elfelejtettek” visszaadni.

A különböző csoportok az ország minden részén a helyi döntés alapján lettek kirendelve. Természetesen a kirendelés után a tényről szolgálati úton jelentettek különféle adatokat. Létszám, eszköz, feladat, ki kérte, stb. A több mint háromszáz kirendelés között megütötte a szememet a kérőként megjelölt megyei pártbizottság. Feladat: hólapátolás a városközpontban lévő pártbizottsági épület körül! Azonnal visszarendeltem a csoportot! Azt már nem tudtam megjegyezni, hogy a következő 1-2 órában hány „figyelmeztető” telefont kaptam a pártbizottsági döntés felülbírálása miatt. Ez az egy ügy nagyobb lett, mint a másik háromszáz.

A média is gyakran hozzájárult emlékeim sokasításához. Naponta két-három alkalommal kértek adatokat a végzett munkáról. Hány kórházi szállítás, hány született gyermek, mennyi vesebeteg, mennyi kimentett autó, mennyi a tejbegyűjtés és így tovább. Ahogy telt az idő a hírgyártók egyre „okosodtak”. Valamelyikük kitalálta, hogy mondjuk meg hány köbméter havat takarítottunk el az országban.

Felhívtam a vezérkari főnököt, kérve, hogy állítsa már le a sajtó hülyeségeit. Volt humora, vette is a lapot! „Jóska kérdezd meg Tőlük, lehullott állapotban kérik, vagy miután már összenyomtuk!”

Most már remélem, világosan érzékelhető, hogy a katasztrófaelemzést erősen befolyásolja a nézőpont.

Ez a sokszínű nézőpont segít abban, hogy a tervek, intézkedések rendszere a legteljesebb legyen, a lehető legnagyobb mértékben csökkentse az elkerülhetetlenül bekövetkező téli elemi csapás hatását!

Tián József
utászezredes

Hunhír.info