Lezárt szemei, szorosan összecsukott ajkai gondolatokat ébresztettek bennem – ott álltam húgocskám ravatala mellett és sokáig néztem drága arcát… Ha pedig azok közé tartozol, akikben Isten Igéje visszhangra talál, s lelked megmozdul egy-egy ilyen íráska elolvasásánál, ne halogasd a drága időt, engedd elindulni szegény lelkedet az egyedüli érték, Isten felé, hogy Ő kiemelhesse a hiábavalóságok hiábavalóságából…
Láttam: ezek a szemek, mikor még fel tudtak nyílni, kutatták az élet, az Ige mélységeit. Összecsukott ajkai hányszor nyíltak meg beszélgetésre Azzal, Kinek átadta lelkét örök életre. Fájdalom helyett valami csodálatos öröm fogott el arra a gondolatra, hogy rövid életében nem élt át hiábavaló napokat. Ide-oda járása nem történt vaktában. Mihelyt eszmélni tudott, átadta magát Jézusnak s mindig áldott hűséggel járt Mestere nyomában. Mikor pedig tizenöt éves korában jött a kínos, szenvedésekkel teljes idő, – 7 nehéz hónap – szép, komoly szemeit reám emelve így szólt: „Ha áldás fakad belőle, szívesen szenvedek akármennyit.” Íme, e drága hős hogyan ítélte meg a világban levő sok hiábavalóságot…
Ugyan: „Kicsoda megy fel az Úr hegyére? És kicsoda áll meg az ő szent helyén…aki nem adja lelkét hiábavalóságokra.” (Zsolt. 24:3-4.) Milyen komoly szavak ezek! Az ember rendelkezik a maga lelkével, oda adja, ahova akarja. Isten a saját kezedbe tette le a rendelkezési jogot, választhatsz. Odaadhatod lelkedet az Ő szerető kezébe örök életre, vagy pedig odaadhatod hiábavalóságra, elmerülve az élet örömeiben, vagy gondjaiban. De ha ezt teszed, akkor ne számíts arra, hogy valaha is feljuthatsz az Úr hegyére. Az Úr hegye a bárhol elérhető Lélek magaslata, ahol tiszta a levegő, tiszta a látás: felnyílnak szemek, ajkak, szívek. Tudnunk kell, hogy minden hiábavalóságnak a vége kárhozat, – a maga büntető ítéletével. Ha pedig azok közé tartozol, akikben Isten Ígéje visszhangra talál, s lelked megmozdul egy-egy ilyen íráska elolvasásánál, ne halogasd a drága időt, engedd elindulni szegény lelkedet az egyedüli érték, Isten felé, hogy Ő kiemelhesse a hiábavalóságok hiábavalóságából…
Csodával ma is határos „Magyarország egyik legszebb fekvésű települése a látványos táj és természeti adottságokban bővelkedő község a Balatonba nyúló Tihanyi-félsziget. Híres, még ma is meglévő nevezetessége a helynek a tihanyi visszhang vagy echo, amely a tihanyi apátság és a Visszhang-domb között még akkor keletkezett, amikor az épületek a hang szabad oda-vissza terjedését nem gátolták. Tiszta, csendes időben még most is megfigyelhető, – különösen télen. Tihany nevének eredete a szláv csend ”tiho” szóban keresendő.” (Tihany-szócikk)
Iskolapéldája igazán akkor lenne minden visszhangnak, – és még az elvesztéssel fenyegetett „tihanyi-echo”-t is messze kárpótolná, – ha az oda-vissza tulajdonságát feltűnő szemléletességgel csodaként átadná a világon élő magyaroknak, hogy a kétségbeesés hangját a szeretet, megbocsátás, békesség, tiszta égi szavát visszhangozná.
A vakon, a nem látva vagy az éppen úgy tevő, mintha nem látna: vaktában jár a világban. Vaktában nekimegy fajtájának, és önmagának. A trópusokon kóros idegrohamában őrjöngve rohangászó, öldöklő ámokfutók itt élnek közöttünk és az elvakult féktelenkedők szeszélyének vagyunk kitéve. „Gondolomra” lövöldöz, és a sorsszerűség áldozatává lehetünk: személyek, közösségek, társadalmak. Ott vannak a várótermekben, reptereken, földalattiakban, és magas társadalmi pozíciókban. Ma irányítanak iskolát, egyházat, politikumot, nemzetet…
Az ilyen képeztetésű határozók igékből „szoktak” származni, mint jártában vagy keltében. Azt vélhetnénk, hogy hajdan létezett vak vagy „vakik” ige, vagy pedig merő önkényes hangváltozattal vakjában helyett jött szokásba a „vaktában”, melyet így is ejtenek túl a Dunán „vaktyában”.
Azt hiszem, valamit mi is eltaláltunk – nem is éppen vaktában.
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
