Minden bizonnyal a címben szereplő rigmus volt a legtöbbször hangoztatott és a legsikeresebb azon a péntek délutáni népünnepélynek is beillő futballrangadón, ahol a cionista parancsra meghajló Fifa zárt kapuk mögé kényszerítette a magyar és a román labdarúgó válogatott vb-selejtezőjét. A Kárpát-medence minden szegletéből és Lengyelországból tízezres nagyságrendben jelentek meg azok a nyugodtan mondhatni nemzeti érzelmű emberek, akik nemcsak a magyar csapatot kívánták buzdítani, hanem a nemzeti összetartozás érzését is erősíteni a mérkőzés ürügyén. Voltak itt olyanok is, akik még életükben nem voltak meccsen, de a trianoni trauma máig élő valósága minden lehetséges fórumon összehozza az ellene tiltakozó és bele nem nyugvó emberek sokaságát.

Kicsik vagyunk – sulykolták belénk évtizedeken keresztül, és még napjainkban sem halnak el ezek a szirénhangok, mégis bizonyságtétel lehetett mindenki számára a péntek esti közös szurkolás a magyar csapatért, hogy egyre többen vannak azok, akik nem akarnak sem kicsik, sem csonkák maradni az idők végezetéig. Minden nép, minden közösség életében az a legfontosabb, ha van valami összetartó erő, amely az adott pillanatban szétfeszíti a meglévő ellentéteket, egymás mellé rakja azt, ami különbözik, baráti jobb nyújtására készteti azt, aki ezt máskor, vagy az adott pillanaton kívül semmiképpen sem tenné.

Huhoghat bárki bármit a fősodor jobb- és baloldalán, jelenhetnek meg a kettősmércés híradások az elhallgatásra apellálva, akkor is úgy gondolom, hogy tényleg jó volt magyarnak lenni péntek délután és péntek este a budapesti Dózsa György úton. Az egymás után fellépő nemzeti rock zenekarok is úgy állították össze a repertoárjukat, hogy a dalokon átüssön a buzdítás és a figyelemfelkeltés, és különösebb rávezetés nélkül tudta a hatalmas nagyságú tömeg, mikor mit kell mondani, még akkor is, ha vezérszurkolói segítséget kapott. Mert az igazán nagy dolgok akkor következtek be, amikor spontán bukott ki az emberek szájából egy-egy jelmondat, amit aztán a jelenlévők annak függvényében tettek másodpercek törtrésze alatt magukévá, hogy mennyire mélyen ül bennük az előbb kimondott gondolat.

Egyértelmű, hogy Magyarországon jelen van több olyan nemzedék, amelynek tagjai nem fogadják el a nagyhatalmak 1920-as terrordiktátumát, nem fogadják el a világtörténelem legnagyobb igazságtalanságaként is jellemezhető terület- és nemzetcsonkítást, és nem akarnak sem kicsik, sem lehajtott fejűek, sem pedig belenyugvóak lenni. Még a focimérkőzések hangulatához sem szokott ember is érezhette azt, hogy a meccs apropóján valami olyasmi tör előre az emberekből, amely bennük lapul, fortyog és adott pillanatban felszínre tör. A “mi”, a “miénk”, az “együtt”, a “haza”, a Himnusz szellemében.

Amikor a karok előre lendülnek, hogy mutassák az erőt, majd visszahanyatlanak a szívre, hogy mutassák az érzelmet, egyértelműen jelzik, hogy noha most is százezer irányból támadják, rugdossák és ütik, akkor sem fog térdre rogyni a nemzet, és mindig lesz egy utolsó előtti, aki felveszi és továbbadja a zászlót. Gondolhatná bárki, hogy ezzel a sziruposnak is tűnő ömlengéssel most le van tudva ez az egész, és a helyszínen lévő tudósító valamit odavetett a képek mellé pótlékul, de pont az egésznek a nagyszerűsége és az élménye az, hogy nyugodtan rá lehet mondani: leírhatatlan.

Akkor, ott, abban a pillanatban mindenki érzett valamit, és mindenki érezte, hogy ez a valami egy irányba hat. A hullámzó rigmusok és jelszavak, a torkokból feltörő kiáltások, a győzelmet, az örömöt és az élni akarást közvetítették még akkor is, ha az alaptéma, a mérkőzés nem úgy zárult a nemzeti tizenegy és Nagy-Magyarország számára, ahogy a mérkőzés lefújása előtti percekben a Dózsa György úton jelenlévők és a televíziókészülékek előtt izguló milliók hitték.

Az utóbbiak csak annyit láttak, amit a megfelelés-kényszeres fősodor számukra bemutatott, meg a végén a balhét a híradókban, de talán a mi szerény eszközeinkkel is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy azok is, akik nem voltak jelen, érezhessék: mondhat bárki bármit, fanyaloghat jobbról, balról, kisebbet és nagyobbat, jó volt magyarnak lenni az üres lelátó mellett kint, a Szabadban.

Kincses Albin – Hunhír.info