Ötven éve, 1963. február 10-én hunyt el a svájci Rheineck-ben az 1945-ben „háborús bűnös”-nek nyilvánított Milotay István, a két világháború közötti magyar közírás és 1945 utáni elhallgatott emigráns nemzeti irodalmunk valaha egyik legközismertebb kiválósága, akinek volt bátorsága lerántani a leplet a mindmáig ikonnak tekintett Illyés Gyula másik arcáról.
Illyés ugyanis, amint „Oroszország” címmel 1934-ben megjelent úti jegyzeteiből kiderül, komolyan elhitte, milyen humanista világ köszöntött be a cárok által egykor ugyebár „nyomorba döntött” Oroszországban, megcsodálva a Moszkva belvárosát átalakító grandiózus építkezéseket, a látványos iparosítást, gépesítést. Arról azonban, hogy mi történt Ukrajnában, a Volga mentén 1921-ben a kulákok kifosztása következtében, hallgatott: ekkor ugyanis mintegy negyven millió ember halt éhen.
Elöljáróban Milotayról. 1883. május 3-án született a szabolcsi Nyírbátorban. Budapesten és Kolozsvárt jogi tanulmányokat folytatott, majd 1907-től a „Budapesti Hírlap” újságírója lett. 1913-ban jelent meg első – elbeszéléseket tartalmazó – kötete (Neked kedves), és alapította meg az „Új Nemzedék”, majd 1919-ben a „Magyarság” című lapot. 1920-tól 1922-ig a Keresztény Nemzeti Egységpárt programjával nemzetgyűlési, 1933-tól 1945-ig keresztény párti, párton kívüli, majd kormánypárti országgyűlési képviselő. 1934-től jelent meg szerkesztésében az „Új Magyarság” című lap. 1944-ben a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének tagja. 1945 tavaszán Ausztriába menekült, majd – a Bregenz-i menekülttáborból kiszabadulva – Németországba, onnan 1947-ben Brazíliába, végül 1956-ban Svájcba. Írásai ettől kezdve emigráns lapokban láttak napvilágot (Új Magyarság, Új Hungária, Nemzetőr).
Életének hőskora az „Új Nemzedék”, a „Magyarság” és az „Új Magyarság” főszerkesztői éveire esik: bennük közölt vezércikkei és korkritikái kötetekben is megjelentek (Tíz esztendő 1914-1924 (1924), A függetlenség árnyékában (1929) Új világ felé 1933-1940 (1940)). A megoldatlan társadalmi-gazdasági viszonyokat külön kötetben leplezte le (Az ismeretlen Magyarország (1930)), továbbá a falukutató mozgalom egyes képviselőinek marxista rokonszenvét (Népi válság, népi Magyarország, 1944). Száműzetésében leginkább (Szepesi András álnéven) a Habsburg-dinasztia négyszáz éves történelmének keserű történelmi tanulságait feltáró kötetén (Mohácstól Budaörsig, 1954) kívül Horthy kormányzóságának és egyéniségének árnyoldalait megörökítő, eredetileg az „Út és Cél” hasábjain 1953 szeptemberétől 1957 júliusáig (könyv alakban azonban csak 2002-ben a Gede Testvérek Bt. gondozásában „Egy élet Magyarországért – ami Horthy Emlékirataiból kimaradt” címmel) megjelent emlékiratával keltette fel olvasói figyelmét.
Következetesen bolsevistaellenes és keresztény szellemisége miatt kortörténeti művei („Az ismeretlen Magyarország” kivételével) a „Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek” első jegyzékére felkerültek. Elévülhetetlen érdeme, hogy az 1920-as évek elején ő volt a nemzeti sajtó talpra állítóinak egyike. Pintér Jenő irodalomtörténész így méltatta: „Milotay István az egyéni kifejező tehetség ritka erejével lehelt lelket fejtegetéseibe. A politikai eseményekhez és társadalmi jelenségekhez kapcsolódó gondolatok költői szépségekkel bontakoznak ki írásaiból. Vezércikkeinél művészibb szárnyalású szózatokat nem art ebben a korban egyetlen más magyar publicista sem. A kormányzati rendszerek szánalmas hibáinak fölfejtésében a meg nem rettenő szív őszinteségével foglalt állást, a gyakorlati fontosságú észrevételeket az érzelem aranyszálaival szőtte át. A trianoni végzet, Habsburg-kérdés, zsidó veszedelem, szociális válság, kultúrfölény, bizantinizmus, demokrácia, parasztélet, hivatalnoknyomor, ipari kapitalizmus, külpolitikai bonyodalmak mind helyet kaptak széles ívelésű vezércikkírásában. Egy-egy vasárnapi szózatát százezren olvasták, fajszerető vallomásain a nemzet széles rétegei lelkesedtek, eszmevilágából még az ellenséges sajtó is okult.” Újságíró pályatársai közül Nyisztor Zoltán szerint is „mélyen gondolkodó fő” volt, „ragyogó stiliszta, a magyar glóbus problémáinak alapos ismerője, keresztény magyar fajának olthatatlan szerelmese volt, aki a legjobb értelemben vett magyar értelmiség lelkiségének hű kifejezője és egyúttal ösztönös érzelmeinek mesteri hangszerelője”.
És akkor most Illyésről. Milotay a Népi válság, népi Magyarország című, 1944-ben megjelent könyvében Illyés másik arcát mutatja be. Az egyik, a közismert arca azt mutatja, hogy Adyhoz hasonlóan, ahogyan Milotay írja, ő is „ízig-vérig, csontja velejéig magyar költő s ugyanakkor nagy, sokrétű európai műveltség birtokosa, akinek lelke és tehetsége a görög vagy a humanista költészet szépségeit éppúgy felitta, mint az angol vagy francia líra remekeit. Ezeket is, amazokat is eredetiben olvassa s nemcsak költő, de kitűnő író és esztétikus is és amúgy mellékfoglalkozás gyanánt – kitűnő banktisztviselő. Ezen túl és ezen felül: radikális forradalmár, már nem is polgári, inkább proletár értelemben, akár a marxista szocializmus, akár a magyar agrárszegénység dózsai értelmezése szerint.”
Hozzáteszi árnyként ugyanakkor, hogy bár a „gyermekkori sivár környezet, a pusztai, tanyai szegénység” benyomásait sohasem feledte, a nagyváros légköre mégis teljesen átformálta szellemiségét, neki ugyanis „nem kellett küzdenie a Trianon utáni húszas évek állásnélküli ifjúságának gondjaival”, szemben népi irodalmunk klasszikusai közül Sinka Istvánnal, Erdélyi Józseffel vagy Sértő Kálmánnal, hiszen a „Nyugat” folyóirat köre tárt karokkal fogadta, olyan környezetbe kerülve, amely „a múlt, a liberális radikalizmus hagyományait őrizte, de ugyanakkor bizonyos mértékig a zsidóság és a szocialista-kommunista gondolat- és érzelmi világ szuggesztióit is képviselte. Ezektől ösztönöztetve tesz Illyés Gyula tanulmányutat Szovjet-Oroszországban, hogy úgynevezett tárgyilagos útirajzokban, amelyeken a rokon érzés eltitkolhatatlan melege süt át, számoljon be ottani tapasztalatairól.”
Igen, ugyanis mi sem mehetünk el szó nélkül Illyés másik arca, a Milotay említette, „Oroszország” címmel 1934-ben megjelent „tárgyilagos” naplójegyzetei mellett, melyekből kiderül, hogy komolyan elhitte, milyen humanista világ köszöntött be a cárok által egykor ugyebár „nyomorba döntött” Oroszországban, megcsodálva a Moszkva belvárosát átalakító grandiózus építkezéseket, a látványos iparosítást, gépesítést. Arról azonban, hogy mi történt Ukrajnában, a Volga mentén 1921-ben a kulákok kifosztása következtében, hallgatott: ekkor ugyanis – amint P. Sinzig Péter OFM könyvében (Embersorsok a viharban, 1942)) olvassuk –
mintegy negyven millió ember halt éhen. S akkor még a vallásüldözéseket, a politikai „tisztogatások”-at nem is említettük. Száz szónak is egy a vége: rajongókkal persze nyilván kár vitatkozni, azonban a tárgyilagosabb olvasóktól alighanem elvárható, hogy leszámoljanak a mindig igazmondó Illyés mítoszával.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
