Azt hallom, Pista, nem ágyadban haltál meg. Azt mondják, felkeltél éjjel, amikor az önálló mozgás más valószínűtlennek tűnt, mondják, felkeltél, és elindul valahová. A halálszagú kórtermet nem tudtad elviselni, kibotorkáltál a kéken derengő folyosóra. A budakeszi erdőkre láthattál a folyosó ablakából, és örömmel vetted észre: elkezdett esni a hó.

Nem is akárhogy, hirtelen, indulattal, nagy pelyhekben, szél alig borzolta az éjt. Nem szaladgálni jöttek ezek a pillekristályok, hanem befedni mindent. A szándék nyilvánvaló. Legyen fehér minden. Takarja ez a fehérség a szemetet, a tavalyról itt maradt, rothadó avart. A keréknyomokat, az út egyenetlenségeit. Szemben, a prosectura halálosan egyszerű bejáratát. A tetőket, a fákat, a márciusi feltámadásra váró bokrokat. Öltöztesse fehér ruhába az égi szándék az összes feltámadni vágyót. Akárhogy nem lehet megjelenni a Teremtő előtt. Magadra néztél. Ez a pizsama nem méltó rá. Folyosó végén kijárat a teraszra. A teraszajtó gombját könnyedén elcsavartad, pedig aznap azzal három karbantartó birkózott káromkodva – elcsavartad, kiléptél. Felöltöztél, szépen, lassan. Arcod az égre. A fehér öltöny hamar elkészült. Méretre stimmel. Kalapra is futotta belőle. Ott álltál, hófehér öltönyben, fehér kalapban, mint a legszebb filmsztárok az álomhuzattal befújt ünnepi szőnyegeken. Láttad magad így, ebben a ruhában apád mellett, a negyvenes években, botorkálva a hadifogság ösvényein, a színifőiskola kollégiumában, az üres Szaratov hűtőszekrény előtt, ahonnan ellopták a Békésről neked küldött kolbászt. Láttad magad boldogan, ünnepelve a színpadokon szerte az országban. Láttad magad a lovin, ahogy gesztikulálva vitatkozol a hülye szerencsével. Felvonultak gyors sorokban romlott mosolyú, csodálatos nők, színésznők, mások. A rendszerváltók sátra a kollektív ébredés előtt, hosszú utak a politikusok sötét fényre metszett sikátoraiban, a zsákutcák, a félfordulók.

Állok itt fehérben. Megtettem, amit akartam? Meg. Úgy mondtam, amit mondtam, ahogy gondoltam? Azt hiszem, igen. Felvállaltam a kisfiú szerepét az ismert meséből, aki rákiált a meztelen királyra? Fel. Jó volt, hogy felvállaltam? Jó. Most könnyebb. Most nehéz lenne, ha nem vállaltam volna fel. Most nem öltöztetne fel a tél, nem bújtatna hófehér ruhába, és nem indítana el ilyen szépen az erkélyen túlra. Jól van hát minden. Hagytam itt valakiket, akik felvállalják az örökségemet? Akiknek van ehhez erejük, hitük? Igen. Amit kellett, még elintéztem. Bírtam volna még? Biztos. Felőrölték idegrendszeremet, élni akarásomat az utóbbi hónapok törpegyilkosai? Igen. Van erre paragrafus? Nincs. Hát akkor? Fehérben, hóban öltözötten visszanéztem. Megérte, jó volt. Nem megyek vissza arra a büdös ágyra, az izzadt paplan alá. Mit keressek ott ilyen szépen felöltözve? Csak összegyűrődik fehér ruhám, elolvad rólam az élet. Jól van. Menjünk.

Lépett egyet, valami használt test-féle anyag maradt utána a hideg kövön, de lelke kitöltötte a hófrakkot, mindenhonnan taps, „Hogy volt!”-bekiabálások. Mosolyogva, hózsebre vágott kezeddel elhaladtál az éjszakai épületek fölött.

Addig maradt a hó, amíg el nem temettük azt, ami itt maradt belőled. A sírodnál már sár, igazi, adys „magyar sár”.

Jó Neked, te elmehettél szépen öltözve, ahogy kell.

Ha eljön az idő, mi vajon kapunk-e ilyen szép ruhát valakitől?

Pozsgai Zsolt

Hunhír.info