Száznyolcvanhárom éve, 1830. január 30-án hunyt el Budán Virág Benedek pálos szerzetes, költő, történetíró, aki ódáiban keményen ostorozta az úgynevezett felvilágosodás ideáit és őseink hagyományainak tiszteletére buzdított s „Magyar századok” című művével középkori történelmünk mélységeibe is bevilágított, aki olyannyira nem maradt hatástalan, hogy Kosztolányi Dezsőt egy torokszorító vers írására ihlette, amelyben megvallotta, hogy korában „gyakran elmentem volna Hozzá, hogy lelkemet szava beharmatozná”.

Székesfehérvári pálos rendi tanári működésétől visszavonulva Pestre költözött, a Tabánba, ahol nyomorúságban tengődve, kora legjelesebb irodalmárai (elsősorban Vitkovics Mihály, Horvát István, Szemere Pál, Kölcsey Ferenc, Helmeczy Mihály, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, Bajza József és Toldy Ferenc) barátságát elnyerve írta nemzeti hagyományaink tiszteletére és követésére intő ódáit és régmúltunkat feltáró könyvét, a „Magyar századok”-at, míg pályakezdő költőink-íróink (mint Csokonai Vitéz Mihály vagy Berzsenyi Dániel) gyakran kikérték tanácsait.

Kortársai által „jó öreg”-ként emlegették, akinek (amint Pintér Jenő írta (A magyar irodalom a tizennyolcadik században, 1931)), „szobájának egyetlen bútorzata egy fenyőfanyoszolyából, könyvespolcból, asztalból és három szalmaszékből állott: e rideg tanyán nagy lelki békével éldegélt, pedig nem egyszer még téli fűtő fája sem volt, vastag ruhákba burkolódzva, félig dermedten írta munkáit. Napközben dolgozgatott, alkonyat felé kisétált a dunai híd felé. Írótársai elhalmozták a gyöngédség minden jelével s a Vitkovics Mihályéknál tartott irodalmi estéken szeretettel vették körül. Aztán lassankint elköltöztek a kortársak, a vidám összejöveteleknek vége szakadt, mind jobban magfára maradt. Hirtelen halállal múlt ki hetvenhat éves korában. Éjnek idején szélütés érte s meghalt anélkül, hogy bárki segítségére siethetett volna.”

Tipikus magyar sors, mondhatnók, olyannyira, hogy a „nyugatos”-ok által kisajátított Kosztolányi Dezsőt egy torokszorító költemény megírására ihlette (Ének Virág Benedekről, 1916):

Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma
a buta »modern technika« korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván
és sírva vágyom vissza, ami volt már,
akkor a szemek föl az égre néztek
s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
mosolyogván az aszú, édes őszben
szívükbe hordták az örök szerelmet
s mindig holdfényben mondták, hogy: szeretlek.

Jó emberek közt folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem – esős vízfestmény – Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
sétálnék egy-egy régimódi, halvány
leánnyal a haldokló némaságban,
vagy bogarásznék a Gellérthegy alján
és új boron, mikor habos a rámpás –
kapukulcs a kezemben s kézilámpás –
korhely árnyékomat nyomomba húzván
mennék haza a kormos, süket utcán.
Aztán csak várni – az élet elröppen –
Horatius-t olvasni, esti ködben,
álmodni mélyen és álmodni resten
s télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.
Ma, hogy a föld vérünk, könnyünket issza
szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.

Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt
a »szent öreg« élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát
s lúdtollal körmölt magyar éneket.
Akkor se ismerték nálunk a költőt,
futó, szegény vad, elbújt reszketeg,
görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,
tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most, hol lakott rég
s alázatosan és magamba szálló
lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna Hozzá,
hogy lelkemet szava beharmatozná,
piruló arccal néztem volna rája,
hogy mit mond papos és szigorú szája,
lobogó nyakkendővel és kalandos
fürtökkel, én, az ifjú-ósdi lantos
olvastam volna néki órahosszat,
versekbe szedve A’ hazát, az Aether-t
és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról
s »Magyar Jövőnk«-ről vagy száz hexametert.
Ő meg bólintott volna a homályon
s én lehajoltam volna, hogy megáldjon.

Zsinóros, régi attilát viselt még,
ráncos kezű és prédikáló bölcs volt,
szobája, mint az agg papok szobája,
a szekrényében égettbor s gyümölcs volt:
és dicsérvén a Poézis hatalmát
átnyújtott volna versemért egy almát.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info