Lehet-e parancsszóra szeretni? Lehet-e valakire paranccsal ráerőszakolni, hogy szeressen? Ugyan már! Nem lehet. Mint fuldoklók kapkodunk az életet megtartó egyetlen erő, a szeretet után! Meddig késik az istenek eledele?
Lehet-e parancsszóra szeretni? Lehet-e valakire paranccsal ráerőszakolni, hogy szeressen? Ugyan már! Nem lehet. Mégis, megalkuvást nem ismerő határozottsággal parancsolja Jézus Máté 22:37-ben: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből”, azaz hogy összes lelki tehetségeinknek minden erejével szeressük Istent.
Össze lehet tehát egyeztetni a lehetetlenséget a parancs teljesítésével? Igen. A megoldás ez: gondolkozzunk, szenteljünk egy-egy kevés időt a testi-lelki élet nagy kérdései felett való elmélkedésre. Honnan, melyik helyről, milyen irányból jöttünk – eredetünket tudakolva? Hová, melyik helyre, milyen irányba megyünk? A kezdet (a kezdő mozzanat, a megindulás szakasza) és vég (az a hely, az a pont, ahol a dolog már nem folytatódik) között levő úton ki vezet, ki véd, ki segít, ki táplál, ki ad áldást, vigasztalást, erőt, egészséget, gyógyulást, szorongatott, nehéz helyzetben szabadulást?! Ki csendesíti le háborgó lelkünket? Ki nyugtatja meg zajgó, nyugtalanul hánykódó szívünket? Ki ad erőt a teher, a kereszt hordozására? Ki szeret? Ki szól titokzatosan elhagyatottságunkban tépelődő szívünknek? Ez a tépelődő szív megérzi, hogy Isten az egyetlen szeretet, az egyetlen jóság a világon: és azután szeretni fogja őt nagyon – ez a szeretet pedig az embert teszi boldoggá.
Csakugyan, valóban azzá! Mert az igazi kerersztyén élet vidám, örvendező élet. És mégis, milyen sokszor felmerül a vád, hogy ha valaki komoly, evangélium szerinti keresztyén életet akar élni, annak le kell mondani sok-sok örömről, vagy mulatságról, élvezetről, amely úgymond a világ szerint a legnagyobb érték, vagy a legnagyobb jó s az élet fűszerét veszíti ezekkel el. Hangoztatják, hogy az ilyen ifjak viselkedése, gondolkodása a nála sokkal idősebb személyre valló viselkedés, mintegy koravénné lesz, a férfikort savanyúvá, fásulttá teszi, és az öregség idejét teljesen egyhangúvá. Akik ezt hangoztatják, akik ily érvekkel utasítják vissza a szép és tiszta életre szóló komoly felhívást; nincsenek tisztában azzal, mi is maga a tiszta, a komoly öröm, nem tudják, mi adja meg az élet szépségét, a szórakozások indítóerejét, s nem tudják, mit jelent az ifjúságnak maga a tisztaság, a férfiúságnak a komoly felelősség és az öreg kornak az áldott békesség, megnyugvás.
Az igazi öröm, vidámság gyökerei a lélek mélységeiből táplálkoznak. A hívő élet azért örvendező, vidám élet, mert egyben imádkozó élet. Így e kettő pedig nemhogy kizárja, hanem éppen kiegészíti egymást. Aki nem tud hittel, komolyan imádkozni, nem tud igazán örülni. Aki pedig nem imádságos lélekkel járja az élet útjait, az talán szerez a testnek látszólag kellemes, múló örömeket, de ezekért, – amint azt mi is sajnos tudjuk! – legtöbbször nagy árt kell fizetnie. Az az öröm, vidámság, mulatság, amely letör, a kedvét veszti, elcsüggeszt, a lelket megsebzi s a testet nem kíméli, veszedelmes öröm. De az a derű, öröm és vidámság, szórakozás, amely fölemel, a lelket felüdíti és a testet is tisztábbá, üdébbé teszi, áldott öröm. Ilyen a keresztyén élet öröme. És egyre inkább csak ez marad!
Így beszél gróf Bethlen Kata a 18.században – a feljegyzések tanúságával az, aki önmagát emberfeletti szenvedéseiért Árva Bethlen Katának nevezi: „Óh Szentháromság egy örök Isten, tied az én lelkem, mert az ítélő bíró édes Atyád; az ő szent Fia elégtevőd; az ő Szent Lelke megszentelőd és vigasztalód. Uram Isten, mit adhatnál nekem egyebet, ha az egész világot minden gyönyörűségével nekem adnád is? Tenálad nélkül nekem az élet nem kell. Én pedig néked egyebet nem adhatok az én szívemnél, de ezt úgy adom, hogy megjobbítsad, megtisztítsad. Neked adom hátralevő életemnek minden szempillantását, hogy azok is legyenek egészen a te dicsőségedre szenteltek.”
Így írunk az ambrosia, parlagfű-őssejtszaporító, rákot is gyógyító növényről. Gyógyszerhatalom áll a parlagfű, mint gyógynövény kiirtása mögött. Ha a világon mindenki megtudná azt, amit az indiánok közöltek a franciákkal, jelesül, hogy a parlagfű, mintegy csodaszer minden betegségnél visszafordítja és normalizálja a szervezetben zajló rendellenességeket, azaz a betegségeket, akkor senki nem venne gyógyszert, és nem lenne óriási bevétele a világ urainak, – nem jelentene veszélyt a túlnépesedés sem.
Méltán felmerül a kérdés, miért irtatják velünk a parlagfüvet? Ráadásul még büntetés kiszabását is kilátásba helyezik, ha nem irtjuk azt. Az első számú közellenségnek kikiáltott parlagfüvet, a több földtörténeti katasztrófát is átélt csodálatos ősi növényt. Hogy a megtévesztett embereknek még véletlenül se jusson eszébe, hogy a kötelező irtás mögött egy más célja van a rejtőzködőnek. Mert az is kiderül, hogy a ma gyógyszerének mellékhatása következtében – Magyarországon – minden órában meghal egy ember, de sokkal többen halnak bele abba, amit régóta tudnak a patológusok: minden második felboncolt embert tévesen diagnosztizáltak és tévesen gyógyszereztek, mivel nem az volt a halál oka, amivel kezelték.
Mint fuldoklók kapkodunk az életet megtartó egyetlen erő, a szeretet után! Meddig késik az istenek eledele?
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
