Csak kívánnunk lehet, hogy a kilencvennégy éve, 1919. január 27-én elhunyt Ady Endre magyarságversei tudatosítsák nemzeti jellemvonásainkat, így Zrínyivel, hogy „egy népnél sem vagyunk alábbvalók”, Kölcseyvel, hogy „Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak / Nyugati ég forró kebelem nem tette hideggé: / Szép s nagy az, ami hevít: szerelemmel tölti be lelkem / Honni szokás és föld, örököm kard ősi dicsőség”, Széchenyivel, hogy „magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen”, Petőfivel, hogy „ha férfi vagy, légy férfi, függetlenségedet / A nagyvilág kincséért / Áruba ne ereszd!”.
Megtévedhetett a Hatvany-Deutsch Lajosok által megrendelt hírlapi cikkeiben, tanulmányaiban, sok versében, mégis, világnézeti vezérfonala, mindennapi kenyerévé vált egy-egy költeménye a népi írók, költők legjavának. Sértő Kálmán például így emlékezett igéire (Ady sírjánál):
Leszállt már bátyám a sírodra
Az első dér, holnap a hó
Csillaga kering szíved fölé,
Te ősi, igaz álmodó.
Feleséged is megpihent már
A második ura után
S utcán halt meg az édesanyád
Templomba menet, délután.
„Van-e más újság?” Miről szóljak,
Rágja a magyar a magyart,
Még most is bankárok röhögnek,
S az agyak sötétsége tart.
Magyaros blúzban jár a Záli,
Tömeget éheztet a gép,
Ki nem lehetett képviselő
Az kövek tyúkszemére lép.
Sok újság van itt Ady Endre,
Ki ártatlan tejként pihensz,
De lesz még itten más világ is,
Minékünk könyvedből üzensz.
Pihenj, Te csillaggá vált szívű,
Tán azért kezd hullni a hó,
Hogy olyan szép legyen az álmod,
Amilyen szép a takaró.
Irodalomkritikusai megrótták „érthetetlenségei”, a „Petőfi-Arany-Tompa” hármasság megszokott plasztikusságától eltérően jelképekben, allegóriákban bővelkedő nyelve miatt, azonban, miként Szabó Dezső rámutatott (Életeim, 1996), sokszor meg nem értett versei a lélek mélyrétegeinek bármilyen burkolt, mégis megfejthető kifejezései, hiszen megvan bennük „a képesség: a világ jelenségeit, az embereket mélyreható megérzésekben, sejtelmekben, sajátos lelki villanásokban meglátni, megismerni”.
Talán a legjellemzőbb példa erre félreértett versei közül A fekete zongora:
Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az ő ütemére,
Ez a fekete zongora.
Szabó Dezső egyik előadásában (amint erről az „Életeim”-ben visszaemlékezett) a következőképpen fejtette ki a vers mélyrétegét:
„A költő bemegy egy szerelmi mulatóba, ahol egy vak zongorás muzsikájára örvendenek, és szeretnek, csókolnak és táncolnak. És ez benne az egyetemes emberi végzet víziójává lesz. Mi is végzetes, fekete zongorák vagyunk, mi: minden ember. A világ, a jó és rossz különböztetését nem ismerő, a szív és lélek nélküli világ millió ujjal, millió és millió benyomással játszik billentyűinken. És játszik rajtunk hősiséget és gyávaságot, hitet és tagadást, szentséget és gazságot és minden egyebet. És mi nem vagyunk felelősek a belőlünk kiszálló életdallamért, és mégis mi szenvedjük meg azt. Az egyetemes meghatározás e vak játékát csak a mámor teheti megélhető életté: fusson, akinek nincs bora.”
Verselésének a nemzeti klasszicizmus hagyományaitól való eltérése szintén sok vitát váltott ki. Bartha József irodalomtörténész például egyenesen azt állította, hogy verselése „valójában nem egyéb, mint szótagszámra kimért rímes próza” (Az új magyar irodalom kistükre 1896-1936, 1938). Sokkal közelebb áll a valósághoz azonban Horváth János irodalomtörténész stílusát, verselését értékelő végkövetkeztetése (Magyar versek könyve, 1942):
„A Vajda Jánossal kezdődött irodalmi ellenzékiség vele vált a nemzeti klasszicizmust, magát Aranyt is nyíltan tagadó reactióvá, világnézet s műforma tekintetében egyaránt. A nemzetit a fajiság gondolatával helyettesítette, erkölcsiekben az életélvezés szuverén jogát igényelte magának, a művészi öntudat fegyelme helyett a költői ösztön öntudatlan, rejtélyes erőire bízta magát, kifejezésben a képpel magát azonosító személy teljesen alanyi szimbolizmusát juttatta uralomra a régi, csak hasonlóságot jelző metaforás képes beszéd helyébe. Utóbb azonban az ösztönszerűben csalódottnak érezvén magát, tragikus vergődések közt vívódott az eléhagyott ideálokért, köztük a vallásiért. Hatása nagy lett még az ellenkező világnézet költőire is. Szimbólumteremtő képzelete nagymértékben gazdagította a költői kifejezés lehetőségeit.”
Költői nyelve tehát sokrétegű: XVI. századi siralmas énekeink formahűsége, barokk és rokokó líránk képzetgazdagságai, romantikus költészetünk stílusszépségei és a tizenkilencedik századvég formabontó kísérletei együttesen vannak jelen költészetében.
Milyen objektív konklúziót is vonhatunk le életművéből? Egy világnézeti-stílusművészeti ellentétek között vergődő eredendő költői tehetség volt, akinek világában a nemzeti-keresztény eszméknek hol az elfogadása, hol az irántuk való vágy, hol pedig egyenesen nyílt tagadása egyaránt felbukkan, ezért hatalmas, önfegyelemmel kevésbé párosult kifejező ereje a legellentétesebb értékeléseket szülte mindmáig: míg egykor Tormay Cécile a „nemzet daloló sírásójá”-nak nevezte – akinek azonban nemzete „idővel meg fog bocsátani” (Bujdosó könyv, 1920) –, addig Szentmihályi Szabó Péter így fejezte ki róla véleményét: „A magyar Ady óta idióta.”
Lehet tehát valaki barátja vagy ellensége, ahhoz azonban nem fér kétség, hogy magyarságverseiben megnyilatkozó igazságai többnyire kínzó sorskérdéseink inkább művészi tökélyű felvetéséből, mintsem megválaszolásából állnak, és leginkább a magyar lét szorongásainak, töprengéseinek, lángolásainak kifejezései, különös tekintettel a „seregesen senkik”, vagyis a Németh László által „híg magyarok”-nak nevezettekre, a „mindenkire, csak a maga magyarságára nem gyanakvó”-k, a kelet-európai élet iránt közömbös vagy érzéketlen „asszimiláltak” elleni, elsősorban erkölcsi-szellemi küzdelemre. Éppen ezért csak kívánnunk lehet, hogy magyarságversei tudatosítsák nemzeti jellemvonásainkat.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
