Hatvanhét éve, 1946. január 10-én hajnalban a Markó utcai fegyház udvarán végezték ki golyóval Bárdossy László miniszterelnököt, aki a budapesti Zeneakadémia épületében székelő „Népbíróság” fedőnevű cionista vérbíróságot nemcsak közismert klasszikus műveltségével, hanem spártai jellemével is halálos zavarba hozta, ugyanis nem kért kegyelmet! Bekötetlen szemmel, emelt fővel állt gyilkosai elé. A sortűz előtt felpillantott az égre, magasba emelte mindkét kezét és így kiáltott: „Uram, szabadítsd meg az országot ezektől a banditáktól!” A korzókról ismert jelenlévő gettóközönség azonban az őt utolsó útjára kísérő pap, Werner Alajos regnumos atya fejvesztését is követelte.
Werner Alajos (1905-1978) regnumos, ráadásul kiváló egyházzenész atya 1946 januárjának elején a budapesti Regnumban kapta meg Géfin Gyula szombathelyi papnevelő intézeti rektor levelét, amelyben felkérte, hogy végezze el a szomorú utolsó papi szolgálatot Bárdossy mellett a siralomházban, amelyet ellátva dátum nélküli levélben így számolt be erről neki:
„Szeretve tisztelt drága jó Rektor Úr!
Boldogult B. L.-val kapcsolatos utolsó eseményeket bizonyára méltóztatnak tudni az újságokból. – A magam részéről még egyszer nagyon köszönöm Rektor Úrnak, hogy figyelmemet fel tetszett hívni és lökést tetszett adni, hogy fölkínáljam magamat a kegyelem szolgálatára, s talán szabad reménylenem, hogy nem hiába, s talán el szabad imádkoznom Szent Pállal: Gratia eius in me vacua non fuit . [1 Kor 15, 10 – Ifj. T. L.]
A sok szándékos és véletlen, jóindulatú vagy rosszindulatú hírlapírói tudatlanságok vagy tévedések ellensúlyozására és mindnyájunk épülésére röviden csak a következőket jelzem, míg egyszer személyesen és élőszóval is el nem mondhatom.
Az utolsó este 8 órától másnap reggel 1/2 9-ig, a halálig én voltam vele. Este szentírást olvastatott fel magának, az ő kívánsága szerint a hegyi beszédet, a Kor 13-at [1 Kor 13 – Ifj. T. L.], a szeretet himnuszát, s végül Jób könyvének utolsó harmadát. A Gondviselésben és Isten akaratában a vértanúkat és szenteket jellemző keresztény fölénnyel és mosolygós lélekkel nyugodott meg. Még a késő esti órákban – 3/4 11-kor – megáldoztattam, azután nyugodtan és jóízűen aludt, reggel 6 óráig.
7 órakor elbúcsúzott hozzátartozóitól, akik ekkor bejöttek; fél 8-tól ismét egyedül voltunk fél 9 óráig. Közben sok mindenről beszélgettünk, nem mulasztotta üdvözletét küldeni Szombathelynek, Sándor püspök úrnak, és főként Rektor Úrnak, akit sok-sok szeretettel emlegetett és üdvözöltetett.
Elkísértem a vesztőhelyre is, ott is a legnagyobb lelki nyugalommal és fölénnyel viselkedett. Áhítattal, szeretettel megcsókolta a keresztet, melyet én nyújtottam neki, és félhangosan mondta: Jézusom, irgalom! Ezután kiáltotta érces, harsány hangon, úgy, hogy az egész tömeg megértette: Istenem, szabadítsd meg Magyarországot ezektől a banditáktól! Ezután dördült el négy csőből a halálos lövés, ő kereszttel a kezében esett össze, a kereszt a mellére hullt, én pedig ott térdepeltem mellette.
Hozzátartozói kérésére hétfőn (jan. 14) nekem kellett volna eltemetnem, egyszerűen és feltűnés nélkül. De már szombaton megtudtuk, hogy holttestét ismeretlen tettesek ellopták. A fogház elöljárósága megtagadott minden tájékoztatást, illetve nem tud róla semmit. A hozzátartozók pro forma megteszik a feljelentést az igazságügy-minisztériumban, persze – mint tudják is – eredmény nélkül. Így hát csak a szentmisét mondtam el érte itt a Regnumban. Íme, alig hunyta le a szemét, máris félnek tőle. Felesége elég rossz lelkiállapotban van, párszor már az őrület határán. A Sacre Coeur vállalta fölfogadását, a ciszterek pedig az anyagi ellátást. A probléma most már csak az odaszállítása.
Nálam van B. búcsúlevele édesanyjához és nővéréhez. Kért, hogy juttassam el Rektor Úrnak, talán módját ejti annak, hogy kijusson Burgenlandba, ahol ők tartózkodnak. Anyósa egy-két sor kíséretében egy borítékba tette, és Gotthart Sándornak címezte, állítólag ő tudja a pontos címet. Arra kérem Rektor Urat, ha a papok közül valaki Pestre jön, adjon neki utasítást, hogy keressen föl engem, és vegye át tőlem a levelet. Rektor Úr bizonyára módját fogja találni, hogy akár Gottharton keresztül, akár más úton-módon biztosan eljusson rendeltetési helyére. B. kérése szerint postára ne bízzuk.
Kérem Rektor Úr, tolmácsolja Püspök Úr Őexcellenciájának [Kovács Sándor akkori szombathelyi megyéspüspöknek – Ifj. T. L.] b. üdvözletét.
Az egész ügyet pedig, főleg a lelki vonatkozást, nagyon buzgó imáikba és szentmiséikbe, mementóikba ajánlom, és szabad legyen éppen ezzel kapcsolatban a magam számára is lelki támogatást kérnem. Bár hálás vagyok az isteni Gondviselésnek, hogy éppen én lehettem ott egy hős és vértanú halálánál, de érzem a súlyát is. De én is bízom Jézus szentséges és irgalmas Szívében.
Szabad legyen még azt kérnem, hogy mindaz, amit itt írtam, nem a nyilvánosságnak szántam. Reméljük, lesz idő, amikor Szombathely nagy fiának utolsó órái is méltó keretben tárulhatnak polgártársai elé.”
A levél gépírásos másolata az esztergomi Prímási Levéltárban található (jelzete: 579/1946.), s méltán ad betekintést egy hitét és hazáját forrón szerető lelkipásztor szellemiségébe, aki az őrjöngő, a tárgyalására és kivégzésére belépőjegyet váltó gettóközönségből jövő „A papot is!” felkiáltásra sem ingott meg, ráadásul négy év múlva felmentették egyetemi tanári állásából, sőt 1961-ben letartóztatták, mint a Regnum-perek egyik fő vádlottját s öt és fél év börtönre és (ötezer forint értékű) vagyonelkobzásra ítélték, majd 1963-ban részleges közkegyelemmel szabadult, azonban továbbra is rendőri felügyelet alatt tartották, mígnem egy évre rá ismét letartóztatták, s 1965-ben hat paptársával két és fél évre ítélték, amit aztán másfél évre mérsékeltek, így Tökölön és Vácott raboskodott 1967-ben bekövetkezett kiszabadulásáig.
Illő tehát, hogy amikor Bárdossy miniszterelnök vértanúságára emlékezünk, fejet hajtsunk előtte is Mindszenty bíborosunk hősiességére emlékeztető magatartásáért, a száztizenegyedik zsoltár hetedik versével: „in memoria aeterna erit justus, ab auditione mala non timebit”, vagyis „örök emlékezetben lesz az igaz, nem fél gonosz hírhallástól”.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
