‘Lehetnek, sőt vannak a magyarországi zsidók között is olyanok, akik a magyarsággal annyira összegforrottnak érzik magukat, hogy magyar voltukat előbbre tartják, mint zsidó származásukat. Ezek azonban sajnos csak kivételek. A túlnyomó nagy többség, mint a közelmúlt keserű tapasztalatai megmutatták, lélekben messze van a magyarság érzéseitől és törekvéseitől.’
Így fogalmazott három évvel az 1919-es 133 napos, nevükkel egybeforrt terror után a százharmincöt éve, 1877. január 6-án Gyöngyöspüspökin született (és 1963. április 14-én Budapesten elhunyt) Kovács Alajos statisztikus, sokkoló számadatokkal bizonyítva iménti következtetését.
Amint Gyurgyák János pályáját megrajzoló kitűnő kézikönyvéből megtudjuk (A zsidókérdés Magyarországon, 2001), a fővárosunkban a Királyi Magyar Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán 1898-ban letett államvizsgája után a Központi Statisztikai Hivatal gyakornoka, majd fogalmazója, titkára, 1924-től pedig igazgatója, 1929-től elnöke lett 1936-ban történt nyugdíjazásáig, közben elnöke a Magyar Statisztikai Társaságnak és másodelnöke az Országos Statisztikai Tanácsnak, 1940-től pedig a Magyar Nemzetbiológiai Intézet Statisztikai Osztályának vezetője. Részt vett 1920-ban a trianoni tárgyalások statisztikai előmunkálataiban, majd az Imrédy-kormány tanácsadójaként a zsidótörvények előkészítésében. Vezetéknevét 1943-ban Dolányira változtatta, 1945-ben letartóztatták és négy év múlva ‘népellenes’-nek nyilvánítva két évi börtönre ítélték.
Sohasem volt aktív politikus, megmaradt szigorúan szaktudósnak, a legkülönfélébb fórumokon publikálva, így a Közgazdasági Szemle, a Budapesti Hírlap, a Pesti Hírlap, a Magyar Társadalomtudományi Szemle, a Magyar Kultúra, a Magyar Közigazgatás, a Budapesti Szemle, a Föld és Ember, a Társadalomtudomány, az Akadémiai Értesítő, a Nemzeti Figyelő, a Bajtárs, a Nemzetnevelés, a Földrajzi Közlemények, a Városi Szemle, a Korunk Szava, a Századok, az Új Magyarság, a Pester Lloyd, a Magyar Figyelő, a Kisebbségvédelem, a Függetlenség, a Statisztikai Értesítő, a Magyar Statisztikai Szemle, sőt a Revue de la Société Hongroise de Statistique hasábjain is. Néhány önállóan megjelent tanulmánya aztán 1945-ben indexre került (A zsidóság térfoglalása Magyarországon (1922), A magyar államjogi reformok számszerű hatása (1925), A csonkamagyarországi zsidóság a statisztika tükrében (1938), Erdély néprajzi képe (1940)).
Amint A zsidóság térfoglalása Magyarországon című tanulmányában rámutatott, a zsidóság kiegyezés utáni exponenciális demográfiai robbanása (többnyire Galíciából való) bevándorlásukat meggátló törvények hiányában akadálytalanul folyt, így amíg lélekszámuk 1869-ben 4 % volt (542 200 fő), addig 1880-ban már 4,6 % (624 700), 1890-ben 4,7 % (707 500), 1900-ban 4,9 % (830 000) és 1910-ben 5 % (909 500). Még szembeötlőbb volt szaporulatuk Budapesten: 1813-ban 5500-en, 1920-ban 215 000-en voltak, ugyanakkor az ipari intézmények 10 %-a, a kereskedelmi cégek 51,8 %-a, a hírlapírók 42,4 %-a, az ügyvédek 45,2 %-a, az orvosok 48,9 %-a a magánmérnökök 37,6 %-a volt közülük kikerülő, aztán 1909 és 1913 között csalárd és vétkes bukás miatt 240 elítéltből 156, uzsora miatt 78-ból 29, majd két évtized múlva pedig hadiszállítási bűnügyek miatt 1018 terheltből 741. Mindezen tények alapján két évvel Trianon után így fogalmazott:
‘Lehetnek, sőt vannak a magyarországi zsidók között is olyanok, akik a magyarsággal annyira összegforrottnak érzik magukat, hogy magyar voltukat előbbre tartják, mint zsidó származásukat. Ezek azonban sajnos csak kivételek. A túlnyomó nagy többség, mint a közelmúlt keserű tapasztalatai megmutatták, lélekben messze van a magyarság érzéseitől és törekvéseitől. Mi sokan, akik a világháború előtti liberalizmus eszmekörében növekedtünk fel, s akik el voltunk telve izzó fajszeretettel és azzal a vággyal, hogy nemzetünket minél nagyobbnak lássuk, a magyarországi zsidóságban a magyar faj szupremáciájának harcosát, a magyar nemzeti állam kiépítésének hathatós segítőtársait láttuk. Statisztikánkban örömmel állapítottuk meg, hogy a zsidóság milyen rohamosan magyarosodik s hogy a nemzetiségi vidékeken sok helyen a zsidóság az előretolt őrszeme a magyarságnak, s hogy ott egyedül vagy túlnyomóan propagálja a magyar nemzeti állam eszményét.’
Gróf Széchenyi István intelmével szemben a kiegyezést követően utat tévesztettünk, hiszen ‘külsőségek után indultunk. A zsidóság elkábított bennünket azzal, hogy nyelvünket rohamosan magáévá tette, vagy ha nem is, a népszámlálásoknál magát túlnyomóan magyar nyelvűnek vallotta. Lelkileg azonban zsidó maradt. A világháború alatt s még inkább az azt követő összeomlás idején a zsidóság megmutatta igazi arculatát. Láttuk, hogy az őszirózsás forradalom után hogyan lepte el a hivatalokat. A kivételek itt se tévesszenek meg bennünket. Ha volt is a bolsevizmusnak néhány zsidó áldozata, az elvitathatatlan, hogy a proletárdiktatúrában a zsidóság a maga nemzetközi érzésének, hatalmi vágyának diadalát látta s tetszelgett abban, hogy a magyar nemzetet vezeti pórázon. A bosszú érzete is dolgozott benne a magyar nemességgel és értelmiséggel szemben, amely őseit századokon át visszaszorította s terjeszkedni nem engedte. Nem tudta ezt elfelejteni, holott a mai generáció már a teljes jogegyenlőségben nőtt fel s mégis a hála helyett a bosszú érzetét táplálta lelkében jótevője iránt.’ Igen, már csak az a kérdés, léteznek-e még közöttük a statisztikus idézetében emlegetett kivételek, s ha igen, miért nem hallatják hangjukat, amikor hangadóik lépten-nyomon országunkat, múltunkat gyalázzák itthon és külföldön?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
