Amint már számtalanszor megírtuk, szellemi életünk tragédiája, hogy elvétve akadnak vérbeli, azaz határozott erkölcsi-szellemi értékrenddel, íráskészséggel és ráadásul alkotói alázattal is megáldott műkritikusok, vagy ha mégis, elenyészően kevesen és perifériára szorítottan, noha nélkülük nincs nemzeti felemelkedés. Sokan kérdezhetik ezért, mégis milyen egy igazi, konstruktív műkritika. Ezúttal bemutatunk egy ilyet a két világháború közötti negyedszázadból.

Abban az időben ugyanis még úgyszólván minden szellemi irányzatnak, spirituális műhelynek volt (legalább egy) rendszeresen megjelenő folyóirata, szemléje, mely amolyan vadászösztönnel figyelte, mikor, ki, miről, mit s hogyan ír, és saját világnézete szempontjai szerint lehetőleg azonnal értékelte, de úgy, hogy az ellenfélben is meglátta az igazi értékeket s a barátban is a (lényeget ugyan nem érintő, de munkája jobbá tétele érdekében nem elhallgatandó) fogyatkozásokat.

Erre különösen is jó példával járt elő az akkori keresztény, kiváltképpen katolikus sajtó, amelyben a világi és papi értelmiség legjobbjai a fentiek szerint valóban konstruktív kritikával illették kortársaik műveit. Például az 1887 és 1944 között a Szent István Társulat gondozásában megjelent ‘Katholikus Szemle’ radarként funkcionált szellemi életünkben, s nemcsak a kimondottan katolikus teológiai, filozófiai és pedagógiai műveket, hanem az azon kívülieket is éberen figyelte s ismertette igazságaikat, tévedéseiket, személyeskedések, a mai bulvármédiumokra oly jellemző intrikák nélkül.

Lássunk most erre példát! A kortársai által ‘sajtóapostol’-nak nevezett Bangha Béla (1880-1940) jezsuita által szerkesztett, 1931 és 1934 között négy kötetben megjelent (1946-ban a ‘Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek IV. számú jegyzéké’-re ‘szovjetellenes részei miatt’ felkerült) Katolikus Lexikon köteteiről e periodika avatott kritikai méltatásokat közölt, így a harmadik kötetről az 1932-es évfolyamban Sebes Ferenc piarista tartományfőnök, aki bevezetőjében az alábbi, ma is oly ismerős tapasztalatról számolt be:

‘Minden szerző szívesen veszi, ha foglalkoznak vele, különösen, ha elismerés és dicséret hangján foglalkoznak vele. S ezért könyvismertetést írni kellemesebb és hálásabb munka, mint kritikát. Igen kevés az önismeretet és okulást komolyan kereső, hiúságtól és érzékenységtől megtisztult ember, aki óhajtja, vagy legalább elviseli, hogy bírálatot mondjanak róla, s aki bírálója jóakaró szavait a fejlődés őszinte vágyától vezettetve fontolgatja. A kritikusnak mindig számolnia kell azzal, hogy szavait figyelmen kívül hagyják, sőt ellenszenvet von magára. Ritka szerencse számba megy, mikor olyan valakinek művéről adódik alkalom véleményt mondani, kinek szíve nyitva van az igazság számára s önmagával és alkotásával szemben a tökéletesedés szent lelkesülésétől hevül. Nincs is nagyobb öröm, megtiszteltetés és jutalom a kritikusra nézve, mint azt tapasztalni, hogy kifogásai elismerésre, szavai meghallgatásra találtak.’

Eszerint az akkori publikum sem volt különb a mainál. De olvassuk csak tovább!

‘Ilyen gondolatok között és ezzel a jóleső érzéssel tanulmányoztuk át a Katholikus Lexikon harmadik kötetét. Miután az első kötet ismertetésében a legmesszebbmenő elismerésre éreztük magunkat indíttatva s teljes bizalommal voltunk eltelve az iránt, hogy a roppant munka elején jelentkező kisebb-nagyobb fogyatkozások a következő kötetekben nem lesznek észlelhetők, sajnálattal kellett látnunk és megállapítanunk a második kötetről, hogy már az első kötettel kapcsolatban megemlítésre kínálkozó kifogásolni valók, fogyatkozások vagy hibák megnövekedtek és éppen a további kötetek érdekében el nem hallgathatókká váltak. Most leplezetlen megelégedéssel és örömmel valljuk meg, hogy a harmadik kötet sikerültség tekintetében nemcsak fölébe nőtt a második kötetnek, hanem az elsőnél is jobb. Megüti a mértéket, kielégíti a jogos igényeket s kárpótlást nyújt a fáradtságért és nyílt igazmondásért, melynek ódiumát a mű színvonalának emelése és a katholikus presztízs csorbulásának elhárítása végett magunkra vállalni jó lélekkel és felelősségtudattal szükségesnek tartottuk.’

Nem célunk ezúttal a szóban forgó első két kötetről korábban általa írt szakmai kifogások ismertetése, az viszont igen, hogy rámutassunk, milyen konkrétan az egyes részek hibája miatt az egészet mégsem ledorongoló, azaz konstruktív kritika. Íme:

‘Akadnak ugyan ebben az 532 lapnyi kötetben is, miken a figyelő szem megakad. Íme néhány: Longinus a hagyomány szerint az a katona, ki az Úr oldalát lándzsával átszúrta: kérdés, hogy a jelenlevő katonák századosa volt-e; Szent János (19, 34) így mondja: ‘unus militum [lancea] latus eius aperuit’ [‘egy katona [lándzsával] megnyitá oldalát’ – Ifj. T. L.]. Konviktus (con-victus) etimológiai jelentése (ezzel szokott történni a szómagyarázat) együttélés, nem pedig vendégház. Alacoque szent Margitnál a ‘nagy ígéret’ utalási jellel van ellátva, azonban hasztalan keresi az ember ‘nagy’, ‘ígéret’, ‘nagy ígéret’ alatt, sem itt, sem ott, sehol nem találja. Ilyen és hasonló árnypontok nem vonnak le a hatalmas munka értékéből és nem homályosítják el kitűnő tulajdonságait. Magas színvonalon álló, okos és szép cikkei sok tanulságot, sőt élvezetet nyújtanak. Imponáló gondosság jelentkezik abban, hogy feltűnően kevés a sajtóhiba.’

Mar már ugyebár nem ólombetűkkel, hanem a legmodernebb elektronikus eszközökkel történik a szerkesztés, a tördelés, mégis, soha annyi sajtóhiba nem volt (az ezeknél ezerszer veszedelmesebb stiláris hibákról, sőt bűnökről már nem is szólva!), mint korábban. Ráadásul, amint Bangha leghívebb munkatársa, Nyisztor Zoltán írja (Bangha Béla élete és műve, 1941), ‘aki lexikon szerkesztésében még nem élt benne, annak fogalma sem lehet annak a munkának méreteiről és emberfeletti fáradalmairól. Négy kötetnek, amelynek mindegyike több mint 500 lap, először a kéziratanyagát átnézni, helyesbíteni vagy rövidíteni, tömörebbé vagy világosabbá tenni, a benne szereplő más címszavakra az utalást megtenni, a legkisebb adatoknak utánajárni, az egészet összeegyeztetni – bizony nem egy embernek való munka! Másol, a szerencsésebb Nyugaton egy lexikon szerkesztésére nemcsak egész bizottságok alakulnak, hanem csak ennek élő, állandó jellegű szerkesztők állnak be, akik hosszú évek munkájával őrlik fel használhatóvá a kéziratanyagait. Itt azonban mindent Banghának egyedül kellett végeznie, néhány kiválóan ügyes, de mégis nemcsak ennek élő munkatárs segítségével.’ Bizony éppen ezért nem véletlenül zárta így recenzióját Sebes:

‘A Katholikus Lexikon főszerkesztője és munkatársai elnyerték a legnagyobb megbecsülést és örömet, mely katholikus szerzőnek és katholikus műnek osztályrészül juthat. A Szentséges Atya [XI. Piusz pápa – Ifj. T. L.] kegyesen kegyesen fogadta az eléje szerkesztett első két kötetet és legmagasabb elismerésével és dicséretével tüntette ki, mint olyan vállalkozást, mely Istennek dicsőségére és az egyháznak hasznára szolgál s az olvasókat elvezeti a mindeneket éltető igazság örök Kútfejéhez.’

Talán soha annyi lexikon nem volt, mint ma, mégis, ha az ember hiteles információkhoz szeretne hozzájutni, legalábbis a humán műveltség területén, a régieket veszi elő, mint a Pallas Nagy Lexikonát vagy éppen az imént méltatott Katolikus Lexikont, s ha róluk konstruktív műkritikát óhajt olvasni, az akkori folyóiratokat, szemléket üti fel. Akkor még ugyanis nem elvétve akadtak vérbeli műkritikusok.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info