Miért elhallgattatott költőink közül Erdélyi József?

2012.12.30.

Miért elhallgattatott költőink közül a száztizenhat éve, 1896. december 30-án Újbátorpusztán született (és 1978. október 4-én Budapesten elhunyt) Erdélyi József? Válaszul ezúttal egyes költeményeit és önéletrajzi írásait idézzük fel, melyek a kommunista és a liberális könyvtilalomnak s nem utolsósorban az utóbbiaknak megfelelni akaró „harmadikutas”-oknak köszönhetően alig ismertek, pedig ideje, hogy részei legyenek irodalomoktatásunknak!

1945-ben a „Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek 1. számú jegyzékére” felkerült számos verseskötete (Emlék, Halad az ék, Örökség, Örök kenyér, Toldi-kéz), továbbá a két világháború közötti nemzeti könyvkiadás páratlan teljesítménye, az 1939 és 1945 között 160 számot megért, a Stádium Rt. kiadta Nemzeti Könyvtár sorozat 50. számaként napvilágot látott Három csillag című, az övéin kívül Sértő Kálmán és Sinka István verseiből ízelítőt adó antológia, és önéletrajzi írásainak második kötete, a „Fegyvertelen”. 1950-ben a Népkönyvtári Központ kiadta „Útmutató üzemi és a falusi könyvtárak rendezéséhez” már egyik kötetét sem javasolta az említett könyvtárak használóinak. Noha 1953-tól haláláig számos verseskötete jelent meg, évtizedeken át tabunak számított nemzeti költészete. Sajnos ez ma sincs másként. Bár a költészete megértéséhez nélkülözhetetlen önéletrajzi írásainak két kötete (A harmadik fiú, Fegyvertelen) 2001-ben csonkítatlanul megjelent hasonmásban (a Gede Testvérek Bt.-nél), verseinek „Fehér torony” címmel 1995-ben közzétett válogatása (a Püski Kiadónál) ellenben feltűnően hiányos.

„Beszélhetünk-e értékmentésről? Hol van az a szellemi élet, amibe visszatérhetnek a régen kirekesztett írók? Szinte sehol. Márai Sándor és Wass Albert sikeresen visszatért, de ez már nem sikerült a népieknek, így Sinka Istvánnak, vagy Erdélyi Józsefnek. Az már reményt keltő, hogy szinte mindenki egyetért azzal: korrekt életmű-kiadásra lenne szükség.” Így fogalmazott a „Fehér torony” „harmadikutas” összeállítója, dr. Medvigy Endre (Magyar Fórum, 2010. február. 4.), csak kérdés, akkor mégis miért hagyott ki belőle az életmű és sorsunk megértéséhez nélkülözhetetlen verseket?

1937. augusztus 2-án a „Virradat” hasábjain jelent meg a baloldali szalonok azonnali haragját kiváltó Solymosi Eszter vére című verse, amelyből, mint a költő írta (önéletrajzi írásai második részében, a „Fegyvertelen”-ben), ha egymillió példányt nyomtattak volna, „az is kevés lett volna”. Sorait Bary József, a tiszaeszlári bűnper vizsgálóbírója emlékének ajánlotta:

Megöltek egy kis libapásztort.
Égrekiált a régi vád –
úgy ölték meg Solymosi Esztert
mint egy tokos, pihés libát,
mint egy síró galambfiókot,
szűz juhocskát húsvét előtt…
Valami vérengző bolondok
úgy fogták el és ölték meg őt,
a nótás ajkú kis magyar lányt,
valami vérengző vadak,
Vademberek… Elfolyt a vére,
Mint egy párás, piros patak…

Ítélt a bíró. – Félkegyelmű,
képzelődő a szemtanú,
alaptalan a vád, a vérvád,
a hátborzongató gyanú…
Ítélt a bíró. – Elmehetnek
a reszkető kaftánosok:
nem ölték meg Solymosi Esztert,
nem bűnösök, nem gyilkosok.
Nem sütöttek húsvéti ostyát
embervérrel. Ország-világ
tudja meg, hogy gyermekijesztő
dajkamese a vér, a vád…

Ítélt a bíró, s fellélekzett
a zsidóság, az „üldözött”,
de terjedt a „mese”, a „vakhit”
a szegény magyar nép között,
zengett a dal, s a vérpatakból
vérfolyó gyűlt és hömpölyög,
tenger, vértenger gyűlt belőle
mérhetetlen, mély és örök,
mint Jézus vére, a világot
megváltó Istenemberé. –
Az Ő vére, a legyalázott
szegény Solymosi Eszteré!

Minden kiontott ártatlan vér,
s minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belőle
idegen trón, élősdi bolt. –
Minden kiontott ártatlan vér,
harctéren ontott hősi vér
és munkában csorgott verejték,
és megrablott bér és babér, –
az én vérem is, az anyámé,
a régi libapásztoré:
az Ő vére s a legyalázott
szegény Solymosi Eszteré.

Égrekiáltom akkor is, ha
élettel és vérrel tilos,
leírom akkor is, ha rögtön
lángot vet a szűz papiros:
beh piros vagy, Solymosi Eszter
kiontott vére s beh meleg!…
Hajnalt festek a magyar égre
és felkelő napot veled,
hogy ne vesszen kárba a vérünk,
s emléked árva hajadon,
Solymosi Eszter árva népét
ébressze bátran, szabadon.

Megjelenése után éppúgy száműzni akarták a magyar irodalmi életet már akkor is uralni akaró körök, mint Sértő Kálmánt 1938-as „köpönyegforgatása”, vagy Sinka Istvánt a „Fekete bojtár vallomásai” miatt. A Fegyvertelen-ben vallja: „Hallottam, hogy a zsidókat annyira felizgatta, hogy nem egy helyen megverték azt a keresztényt a piacon, akinek kezében Virradatot láttak. A pesti hitközség nagyjainak főtt a feje: mitévők legyenek, de a verset úgy fogalmaztam meg, hogy abban felekezet elleni izgatás vétségének nyoma se legyen. Ha a vers nem volna költői remek, akkor is remekmű volt – jogi szempontból.”

Ugyanilyen szellemben jelentek meg írásai többek között a Virradat, az Új Magyarság, az Egyedül Vagyunk hasábjain (ezeket felsorolja Hartyányi István bibliográfiája (Mutató Erdélyi József munkáihoz, 1988)).

1944-ben jelent meg Riadó című, 63 oldalas, 18 verset tartalmazó kötete a Stádium Rt. kiadásában. Ez ugyan nem szerepel az 1945-ös tiltólistán, mégis, mindmáig a legritkábban előforduló kötete az antikváriumokban és közkönyvtárainkban.

A kötetből a Magyar ágyú kísértetiesen emlékeztet Petőfi „Föl a szent háborúra!” című költeményére: