Az 1756. december 28-án a bakonyi Nagyesztergáron született Ányos Pál költői nyelve, verselése bár elmarad a népszerűségben őt felváltó Berzsenyi Dánielétől, így életműve régóta nem tananyag, nemzetünket mégis felrázó költeményei nélkül irodalmunk szegényebb lenne.
Nemességünk, tanuló ifjúságunk már akkor is fokozott idegenimádatát ostorozta és a régi magyar erkölcsökhöz, szokásokhoz való visszatérést óhajtotta, nem szűnt meg panaszkodni továbbá a hírhedt párizsi dámák „erkölcsei”-nek térnyerése miatt, keseregve, amiért idegen viseletekben hódolnak a „hívság”-oknak. Ismerve közállapotainkat, aligha fér kétség figyelmeztetéseinek időszerűségéhez.
Régi magyar nemesi család sarjaként tizenhat évesen lett pálos, húsz évesen Nagyszombaton bölcseleti doktor. Miután pappá szentelték, a Nyitra vármegyei Felsőelefánton való rövid rendismerkedését követően, 1781-ben a székesfehérvári pálos gimnázium tanárának nevezték ki, ahol költő rendtársával, Virág Benedekkel két éven át tanított. A szerzetesi szigorú életrend iránt idegenkedve, szerelmi érzései elfojtásától testileg is megviselve, huszonnyolc éves korában hunyt el 1784. szeptember 5-én Veszprémben.
Mintegy negyven, elégikus hangú szerelmi s vulkanikus hatású politikai költeményét és ötven költői levelét Császár Elemér irodalomtörténész gyűjtötte egybe 1907-ben a Régi Magyar Könyvtár 23. kötetében, nevét mégis egyetlen, 1782 és 1783 között írt, egészen 1867-ig tiltott verse (A kalapos király) – Szent Koronánkra való esküt nem tétele miatt a cím! – tette azonnal ismertté (s költészetét Berzsenyi Dániel ódáinak megjelenéséig igen népszerűvé), amelynek alábbi sorai nemzedékek hitvallásaként fejezték ki nemzetünk ellenszenvét politikai-művelődési elnyomásunk akkori fő képviselőjével, a magyar természetet kellőképpen nem ismerő s toleráló, ráadásul közismerten vallásellenes II. József császárral szemben:
Mégsem szünsz, kegyetlen, szivünket gázolni?
Nem elég még a könyv? még többnek kell folyni?
Há képtelen fajzás! véred gyalázattya,
Gyilkossa népednek, nem pediglen attya.
Ez a hálaadás oly szent hivségünkért,
Házadért kiöntött számtalan vérünkért?
Megőszült atyáink miként csalatkoztak,
Hogy rajtad s anyádon egykor szánokoztak.
Tudod, a pozsonyi vár palotájában
Miként nyöszörögtél anyádnak karjában?
Véltük, hogy szerelmet sirtál nemzetünkre
S most láttyuk, hogy gyilkos tőrt toltál szivünkre.
A megilletődött őszek kardot vontak,
Védelmedre vitéz esküvést mondottak,
Felajánlottak volt végső csepp véreket,
A buzgóság birta ezekre sziveket.
Akárcsak kortársai közül Kármán József a „Fanni hagyományai” című regényében vagy Gvadányi József az „Egy falusi nótáriusnak budai utazása” című költeményciklusában, nemeseink és tanuló ifjúságunk idegenimádatát ostorozta és a régi magyar erkölcsökhöz, szokásokhoz való visszatérést óhajtotta (A régi magyar viseletről):
Ti, ifju magyarok, hazánk reménségi,
Sok bajnok atyáink érdemes vérségi,
Szép tudományoknak látlak udvarában,
Látlak benneteket Pállás templomában,
S a mi több, az igaz magyar öltözetben,
Fejeteken tsákó, hajatok peretzben.
Ideje, hogy egyszer megnyilik szemetek,
S megunnya idegen majmozást szivetek.
Nem szűnt meg panaszkodni továbbá a hírhedt párizsi dámák „erkölcsei”-nek térnyerése miatt, keseregve, amiért idegen viseletekben hódolnak a „hívság”-oknak:
Fussatok, barátim, mai szüzeinktől,
Fussatok ál ortzát hordó szépeinktől,
Kik tsak a tükörnek köszönik szineket,
S hivsággal mulattyák alatson lelkeket.
Ne hidjétek, hogy mit mondanak, buzgóság;
Nintsen ott szerelem, nincsen állandóság.
Tsak aztat kivánnyák, hogy ti imádjátok,
Hogy képek festékét rósáknak mondjátok,
S szüntelen beszélvén szép alkotásokról,
Reszketve lopjatok tsókot ajakokról.
Ez nálok az erkölts! tsipke főkötőkben
Korzikány kalapban, párisi tzipőkben.
Végül pálosként, őseink hite szerint, Szűz Máriában hazánk védasszonyát látta (Boldogságos Szűz Máriához az édes hazáért):
Magyarok Asszonya!
Tekints elhagyatott birodalmadra:
Nincs másban oltalmunk,
Csak tebenned bizunk
Mi árva magyaraid:
Szemléljed ügyünket, gyászos ügyünket,
Ne hadd, hogy elnyomják magyar nevünket!
Angyali koronánk
Az ég kegyelméből szállott le hozzánk:
E drága kincsünket,
S véle nemzetünket
István néked áldozta:
Most örökségedet, örökségedet,
El akarják vonni tőled, népedet!
Ne nézd büneinket,
Hanem hozzád buzgó s hiv őseinket.
Sok verejtékekkel,
Ah! mennyi vérekkel,
Nedvesültek mezeink:
Őérettek szánny meg, szánny meg bennünket,
Vedd el: mi is néked áldgyuk szivünket.
Költői nyelve, verselése bár elmarad a népszerűségben őt felváltó Berzsenyi Dánielétől, így életműve régóta nem tananyag, nemzetünket mégis felrázó költeményei nélkül irodalmunk szegényebb lenne.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
