Aligha túlzás, hogy mára az „adventus Christi”-t, Krisztus eljövetelének várását az „adventus diaboli”, az ördög megérkezésének vágyása cserélte fel, és ennek legkézzelfoghatóbb jele ugyanaz, amit egykor egy doni harctérről visszatért honvédünk mondott, amikor arról kérdezték, miről ismerhető fel leginkább az orosz ember: ajkáról lefagyott a természetes mosoly vagy nevetés, köszönhetően a félévszázados kommunizmusnál ezerszer veszedelmesebb, a huszonkét évvel ezelőtti csillagváltás óta mindent elborító, az embert Teremtőjétől függetlenítő, a hitet a tudománnyal szembeállító, az előbbi elhalását és az utóbbi mindenhatóságát hirdető, a szakrális hagyományok megélésétől, a családi és nemzeti közösséghez tartozás természetes élményétől teljesen megfosztó, ezáltal a legszélsőségesebb individualizmust képviselő liberalizmusnak.

Köszönhető ez a félévszázados kommunizmusnál ezerszer veszedelmesebb, a huszonkét évvel ezelőtti csillagváltás óta mindent elborító, az embert Teremtőjétől függetlenítő, a hitet a tudománnyal szembeállító, az előbbi elhalását és az utóbbi mindenhatóságát hirdető, a szakrális hagyományok megélésétől, a családi és nemzeti közösséghez tartozás természetes élményétől teljesen megfosztó, ezáltal a legszélsőségesebb individualizmust képviselő liberalizmusnak, amelynek következtében mára már csak a saját hazájukban rezervátumlakókká szorultak őrzik a betlehemi lángot, ápolják eleink ekkori népszokásait, Adyval mélyen kalapot emelve a havas Krisztus-kereszt előtt az erdőn, vele várva és átélve, milyen, amikor „Harang csendül, / Ének zendül, / Messze zsong a hálaének, / Az én kedves kis falumban / Karácsonykor / Magába száll minden lélek.”

Pontosan ez a magába szállás hiányzik leginkább világszerte, ezért, hogy az egykor keresztény civilizációkban lehet valaki buddhista, szcientológus, holocausthívő, csak éppen keresztény nem. Ennek keserű valósága bontakozik ki a történetből, miszerint amikor Jézus leszáll a földre, hogy megnézze, mi történt az elmúlt kétezer évben, Londonban bekopog egy házba, és egy kisgyermek nyit ajtót, aki amint meglátja, bekiabál szüleinek, hogy egy vándor van itt, hívjuk be és osszuk meg vele a vacsoránkat, mire ő örül, lám, nem hiába feszítették keresztre, majd Berlinben próbálkozik, ahol szintén bekopog egy külvárosi házikó ajtaján, itt is egy gyermek nyit ajtót, jelezve, egy vándor az, eresszük be, kínáljuk meg valamivel, amire ismét büszke, végül Jeruzsálemben is bekopog egy házba, ahol egy öreg kaftános szakállas ember nyit ajtót, majd hátrakiált, asszony, hozd gyorsan a szögeket, ez már megint itt van!”

Persze a mentális mélyrepülés ma már nem ismer ország- és etnikai határokat, a Második Isteni Személy sorsa gyaníthatóan mindenhol ugyanaz lenne, mint kétezer éve, nem bocsátva meg neki, hogy nem volt egyetemi végzettsége, mégis Mesternek szólították, nem volt orvosi végzettsége, mégis az orvosok orvosának mondták, nem volt hadserege, mégis féltek Tőle, nem voltak szolgái, mégis Úrnak szólították, nem nyert meg egyetlen háborút sem, mégis meghódította a világot, nem követett el semmiféle bűncselekményt, mégis keresztre feszítették, hogy feltámadt és él mindazokban, akik Őt tartják a világ világosságának, a föld sójának, tudván a Szentírás egyetlen mondatával kifejezhető lényegét, miszerint „úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta érte, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3, 16), így ma, amikor a szeretet legösztönösebb testgesztusa, a természetes mosoly vagy nevetés a legtöbbek ajkáról lefagyott, sem feledhetjük, hogy csak CSAK ŐÁLTALA, ŐVELE ÉS ŐBENNE találjuk meg a káoszból kivezető utat, aki valóban elmondhatta önmagáról: „Ego sum via et veritas et vita. Nemo venit ad Patrem, nisi per me.” Én vagyok az út és igazság és élet. Senki sem jut az Atyához másképp, mint énáltalam. (Jn 14, 6) Ezzel az üzenettel kívánunk hírportálunk olvasóinak áldott karácsonyt, boldog újévet és szebb jövőt!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info