Amint a minap megírtuk, kormánypárti és ellenzéki képviselők behízelgő macskaként egyformán dorombolnak Izraelnek, de úgy tűnik, nem volt elég részünkről emiatt a feddő szó, ugyanis amint a Mazsihisz honlapján olvassuk, Balogh Zoltán, az Emberi Erőforrások minisztere úgy fogalmazott a számukra 2012. december 14-én írt üdvözletében, hogy hanukakor „a fény, a világosság megünneplése maga mögé utasít minden árnyékot”, holott (református) keresztényként illene tudnia, hogy a hanukázók ilyenkor valójában a népek legyilkolását ünneplik meg lerészegedés közepette.

„Engedjék meg, hogy kifejezzem jókívánságaimat az Önök Hanuka Ünnepén, melyet családonként, zsinagógai közösségenként és köztéri rendezvényeken is megünnepelnek, s így az élet különböző szinterein az öröm hatja át most Magyarország zsidóság életének legszélesebb rétegét.

Mi is tanulhatunk ünneplésük módjából, hogy ebben az időszakban sem böjtölni sem gyászolni nem szabad. Játék, beszélgetés, együtt töltött idő, a gyerekek megajándékozása, a napi imák elmondása, a fény, a világosság megünneplése maga mögé utasít minden árnyékot, amivel ezeken a napokon nem foglalkozunk, hiszen az ünnep arra a bizonyságra utal, hogy a sötétség visszavonul a fényesség eljövetelével.

Mi pedig partnereik vagyunk abban, és minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy közösségeik felvirágozzanak, és ne történjenek értelmetlen sérelmek.”

Így Balogh miniszter, akit az ilyenkor szokásos gyertyagyújtás Fischer Iván, Hegedűs D. Géza, Székhelyi József, Tarlós István, Mesterházy Attila, Hende Csaba, Heller Ágnes, Ilan Mor és Mága Zoltán melletti részvevőjeként Hunhír-ötpercben kell részesítenünk hanuka-ügyben, ezért idemásoljuk a rovatunkban erről nemrég közölteket, melyeknek kiegészítéseként elöljáróban csak annyit, hogy eleink számára ez az időszak az Úr útjának előkészítéseként bizony igenis bűnbánatra, önmegtagadásra, böjtre, imádságra intő volt, ezért például ilyenkor szigorúan tiltották az ünnepélyes menyegző tartását.

A hanukázók a népek legyilkolását nem megbánják, hanem megünneplik

Mivel rendre elhallgatják, sőt letagadják a korunk médiumaiban legtöbbször idézett történészek és teológusok, nem lehet elégszer hangsúlyoznunk, hogy közismert kirekesztőink ünnepnapjai mennyire gyökeresen különböznek a többi vallásokétól, mindenekelőtt a keresztényekéitől, ugyanis egyikük sem szakrális, hanem kizárólag politikai természetű: az ókorban más népek ellen állításaikkal szemben korántsem önvédelmi, hanem egyenesen gerillaharcokat vívó dinasztiáik gyakran feneketlen orgiákba és lakmározásokba torkolló megünneplései.

Közéjük tartozik a legtöbbször emlegetett hanuka, amikor is a Krisztus születése előtti második században a görögség ellen gerillaharcot folytató, saját népüket is sanyargató Makkabeus-dinasztiát – és azok utódait, a vallási hagyományokat nem ápoló, másokat egyenesen leigázó, Jézus által a jeruzsálemi templomból korbáccsal kikergetett szaddúceusokat és farizeusokat – ünneplik Amerika- és Európa-szerte köztéri rituálévá vált gyertyagyújtásaikkal és fülsiketítő klezmerkoncertjeikkel.

A rabbinikus források még nálánál is előbbre helyezik azonban a purim ünnepét: a kifejezés a héber „pur” (sors) többes száma, a „sorsok” ünnepe, amely szerint a törzsükből született Márdokeus unokahúga és gyámleánya, Eszter, felesége lett Ahasverus perzsa királynak, akinek udvari tanácsadójával, Hámánnal leszámolva, a Krisztus születése előtti ötödik században lemészároltatta a perzsákat: az erre való, farsangi díszletekben bővelkedő lakodalmi ünneplésre mi sem jellemzőbb, minthogy mindmáig nem zajlik le lerészegedés nélkül, hiszen rajta legalább négy pohár bor elfogyasztása még a gyermekeknek is kötelező. (Mellesleg az ünnepnek az eredeti héber kifejezésből eredő többes számát sem véletlenül használják, hiszen így beleértik valamennyi mások elleni vérontásukat, ahogyan ezt Julius Streicher is értette, amikor a korántsem csak a nemzetiszocialista rendszer, hanem az egész német nemzet elleni nürnbergi pert úgy jellemezte, hogy az nem más, mint „Purim 1946-ban!”.)

De talán a két iménti vérbosszúünnepüknél is jobban mutatja, miféle lelkületűek, a jom kippur, a vezeklés napja alkalmából zsinagógáikban elmondott imaszövegük, amelyről néhai amerikai üzletemberük, Benjamin Friedmann megvallotta, hogy ilyenkor bemennek zsinagógáikba, felállnak és háromszor megismételnek egy rövid imát, a Kol Nidré-t, amelyben „szerződésre lépnek a Mindenhatóval, hogy minden eskü, fogadalom vagy ígéret, amelyet a következő tizenkét hónap alatt tesznek, érvénytelen”.

Számukra a bűneikért való „imavezeklés” persze nem a másokkal szembeni magatartásuk megváltoztatása szándékának kinyilvánítása, hanem, amint már az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című honismertető albumsorozat 1898-ban megjelent, Galíciát bemutató kötetében Herzberg-Fränkl Leó leírta, az Újszövetségből is tipikusan ismert farizeizmus: ilyenkor harminchat órára bezárják boltjaikat, majd a zsinagógába sietnek, ahol öklükkel verik mellüket, miközben állandó nyögéssel, sóhajtozással, siránkozással jelzik „bűnbánatukat”.

Tanulság: a hanukázók a népek legyilkolását nem megbánják, hanem megünneplik, miközben eltűnőben vannak nemcsak a szabadság állítólagos őshonában, hanem kontinensünkön is a hagyományos betlehemi játékok, sőt a boldog karácsonykívánó szavakat is törölték az amerikai és nyugat-európai médiumok s iskolák zöméből, szóval hovatovább csak hanukázni lehet, betlehemezni, boldog karácsonyt kívánni nem.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info