Néha rápillantottam a showman arcára, ahol megjelent a gogoli keserű nevetés, az indulattal átszőtt csodálkozás és a jól ismert humoros mosoly keveréke, amikor a Morvai-bizottságnak nevüket vállaló fiatalok megverésükről, kínzásukról és szexuális megalázásukról meséltek a nagyobb nyilvánosságnak.

A Morvai-bizottság jelentést bemutató sajtókonferenciája után már elszállingóztak a gyurcsányista média képviselői, egyedül a HírTv kamerája maradt mint országos médium, pár hetilapos, internetes újságíróval egyetemben. Nem tágított viszont Fábry Sándor, az ismert showman, aki végighallgatta azoknak a fiataloknak és idősebbeknek a beszámolóit, akik áldozatai voltak a szeptemberi-októberi brutális rendőri fellépésnek, és a megalázó, kegyetlen börtönőrterrornak. Fábry hallgatott, néha önmagát nem meghazudtolva közbeszólt egy csípőset, de nem kötözködve, vagy bántva, hanem inkább a megszólalókba erőt öntve.

Kellett is ez, hiszen azok a jó arcú fiúk, lányok, nők és férfiak, akik elmesélték személyes tragédiájukat egy olyan világot festettek a mai Magyarországról, amely a legszörnyűbb rémálmokban sem nagyon jöhet elő. Hangsúlyozottan jó kinézetű, jó megjelenésű és első benyomásra is békés, emberek meséltek, s a történetek után az ember úgy érezte az egyik pillanatban, hogy meg kéne markolnia a zsebében már régóta nem hordott önvédelmi „bugylibicskáját”, a másikban forradalomra lelkesíteni, míg a harmadikban alámerülni a vérfagyasztó világban.

Az áldozatok beszéltek. S mintha az ÁVO-s börtönök kínzókamrái, a Gulág-sziget vagy akár Recsk embertelen börtönvilága elevenedett volna meg. A rendőrök által az események helyszínén agyonvert, kitört kezű és lábú, meglőtt és súlyosan megcsonkított emberek története az égre kiáltott, mert egyszerre érződött belőle a tehetetlen düh, a félelemteli megalázás, és a fizikai fájdalom elviselésének borzasztó keveréke.

A két fiatal lányt, akik nem csináltak semmit, de mégis börtönbe kerültek, mert belekeveredtek az embervadászatba. Pucérra vetkőztették, guggoltatták a röhögő smasszerek, akiknek szájából isten csak mint szitokszó böffent ki, és akik csak a lázadóknak, Orbán-pribékeknek nevezve a jogszerűtlenül előállítottakat és agyonverteket, kéjes mámorukban mindent elkövettek, hogy csak szenvedést okozzanak. A tisztálkodás hiánya, a gyilkosokkal, rablókkal való összezárás, a rúgások, ütések, gumibotozások, falhoz állítások mellett az őrjöngő börtönszemélyzet politikai kannibalizmusa, a magyar zászlóval szembeni gyűlölet, és a véleménynyilvánítás szabadságával élők teljes lelki-fizikai terrorizálása mind-mind előjött a történetekből.

A kivert fogú lányok és fiúk, a magyar zászló miatt félholtra vert egyetemisták sikolya intő jelként mutatta, hogy olyan országban élünk, ahol a hatalom nemcsak fenntartja, hanem ideológiailag is terrorizálja a saját terrorcsapatát. Nem lehet elvárni egy átlag készenléti rendőrtől, vagy börtönőrtől, hogy IQ-ja az egeket verdesse, és embersége, szociális érzékenysége, empátiája a csúcsokat ostromolja. Nem lehet elvárni, hogy szelektálni tudjon első látásra, és meg tudja különböztetni az igazi bűnözőt a szó szabadságával élővel. Azért nem lehet elvárni, mert a történetekből egyértelműen kiderült, hogy ők mást is kaptak, mint fizikai kiképzést, lőgyakorlatot, vagy tömegoszlatási tanácsokat. Az, hogy az elmondások alapján a rendőrökből és a börtönőrökből áradt a gyűlölet mindenki iránt, aki Trianont emleget, beszélni mer, vagy nem azonosul Gyurcsánnyal, jelzi, hogy szellemi-ideológiai és akár pszichológiai kiképzést is kaptak ezek az emberek az általuk megvalósított terrorcselekmények előtt.

Arról hallottunk, hogy azzal riogatták őket feletteseik szeptember 18-a után, hogy le kell csapni a lázadókra, mert a huligánok elvágták két rendőrnő torkát, és tetemüket a Dunába dobták, de még akkor is, ha mindez hamis információ, az áldozatok megszólalása egyértelműen mutatta: a velük kegyetlenkedő rendőrök és börtönőrök gyűlölete már-már kollektívnek mondható, és ezt valakinek vagy valakiknek erőteljesen táplálnia kellett.

Amikor rápillantottam Fábry arcára, aki végighallgatta az áldozatok elbeszélését, és csak akkor szólt közbe, amikor szemlátomást kellett valami biztatás, vagy segítség, láttam, hogy ez a milliók által szeretett és tisztelt ember, amúgy jópofa, meg azért a showbizniszben élő milyen komoly is tud lenni, amikor életekről, sorsokról van szó. A fiatal srác, amúgy fazekas, már a vele történtek elmondása előtt jelezte, hogy nagyon rosszul van, mert mind a társai elbeszélése, mind pedig az őt ért szellemi-testi-pszichikai terror felidézése nagymértékben megviseli. Fábry mondta, hogy gyorsan ennie kéne egy rántottát, vagy inni valamit, mert így nem lehet beszélni, s a fiatal fazekas ekkor belekezdett: a jó szó többet ért a jó szalonnás rántottánál.

Elmondta, hogyan ráncigálták ki a sörözőből a rohamrendőrök, és milyen volt XXI. századi vesszőfutása. Régen a megszálló Habsburg katonaság alkalmazta ezt a büntetési módszert, hogy a magyar honvédet belökték a vesszőt suhogtató sorba, és míg végigfutott, vagy inkább vonszolta magát, az ütések miatt testéből már mállott a húsa. Az állig felfegyverzett rohamrendőrök kettős sorfalába lökték be őket és csak ütöttek, rúgtak, s tapostak. Arra gondolt csak közben, hogy legyen már vége, s amikor egybeolvadt a fájdalom, a kín és a lelki szenvedés, akkor összegörnyedten magára hagyták.

Mesélt az idős textiltervező, első látásra a békesség és a hit megtestesítője, akit nagyon kemény fegyveres bűncselekményekkel vádolnak alaptalanul, csak azért, mert rosszkor volt rossz helyen. Felidézte kínszenvedését, meglövését és fájdalmait az idős orvos, az összetört csontú volt válogatott öttusázó, vagy a sírós hangú ötvenhatos sofőr, aki sem akkor, sem pedig most nem vett részt a harcokban. A remegő hangú bácsi bűne csak az volt 56-ban, hogy Bécsből hazahozta az összegyűjtött élelmiszercsomagokat, s ezért tépték le körmeit az ÁVO-sok, verték le veséjét, s ötven évvel az események után pedig el merészelt menni egy nyilvános rendezvényre, ahonnan távozván érte a brutális, egészségkárosító támadás.

A kormányfő és lakájai természetesen azt hazudják, hogy nem volt semmiféle túlkapás, és csak akkor foglalkoznak a Morvai-jelentéssel, ha annak megfelelő a valóságtartalma. Ilyen horrorfilmet, amit az áldozatok előadtak, nem lehet csak úgy kitalálni, ez nem lehet esti morfondírozás végterméke. Ezer százalékig bizonyos, ez volt maga az élet.

HunHír.Hu