Hetven évvel ezelőtt ismét felállították a nagy múltú székely határőrséget, amely két éven át védte Magyarország keleti határait az ellenségtől. A székely honvédek csak azután tértek haza falvaikba, hogy a sokszoros túlerőben levő Vörös Hadsereg a románok átállása miatt akadálytalanul átkelt a Déli-Kárpátok szorosain és hágóin.
A második bécsi döntésnek köszönhetően Észak-Erdély és a Székelyföld, Erdély „szebb, de szegényebb” fele tért vissza 1940 szeptemberében a Magyar Királyság kebelébe, melyet nemcsak gazdasági és társadalmi területen, de a honvédelem szempontjából is be kellett illeszteni az ország vérkeringésébe. A német külpolitika ördögi sakkjátszmájának köszönhetően versenyfutás kezdődött meg a Magyar Királyság és Románia között Erdély háború utáni hovatartozását tekintve. Ebből eredően 1941. június 22-én Románia az elsők között csatlakozott a Harmadik Birodalom Szovjetunió elleni hadjáratához, Magyarország pedig öt nappal később lépett a hadviselő felek sorába. A Magyar Királyság keleti határainak védelmére 1942. március 1-jén megkezdték a Székely Határőrség újbóli szervezését, a Székely Határvédelmi Erők Parancsnokság törzsét pedig ezen esztendő november 15-én – éppen 70 évvel ezelőtt – állították fel.
A szervezés előzményei
Miután a német „villámháború” 1941 végén Moszkva alatt kifulladt, 1942 elejétől Hitler szemében felértékelődtek kisebb szövetségesei, így azok haderejének nagyobb arányban való részvételét követelte a „bolsevizmus elleni keresztes hadjáratban”. A magyar hadvezetőség részben engedett a német követeléseknek, de nem kívánt azon hibába esni, mint 1918-ban, vagyis: az ország a háború után ne maradjon hadsereg nélkül, s meg tudja védeni határait, főleg a románokkal szemben. Így történhetett, hogy 1944 tavaszáig az anyaországi seregtestek egyre fokozottabb bevetése mellett csupán egy-két erdélyi honvéd csapattest került ki a keleti hadműveleti területre, a kolozsvári IX. hadtest, valamint a Székely Határvédelmi Erők mozgósítása csak a hadi eseményekben bekövetkezett változások eredményeként történt meg 1944 tavaszán.
A Székelyföld tömbmagyarságának védelmére élesztették újra a székely határőrséget. Pál Gábor erdélyi képviselő az Országgyűlés alsóházában elhangzott beszédében a következőkben domborította ki ezen intézmény szükségességét: „Erdély keleti szélén 1763–1848-ig székely katonai határőrvidék volt, osztrák közigazgatás alatt, annak minden szenvedésével együtt. Ez a katonai határőrvidék és szervezete tette lehetővé, hogy az 1848–49. évi szabadságharcban a székelység olyan erőkkel vehette fel a harcot azokkal szemben, kik őt ebbe a szervezetbe belekényszerítették. Az a helyzet, amelyben most vagyunk, amikor a székelység zsákszerű megszorultságban van, megköveteli, hogy a Honvédelmi Miniszter Úr tegye megfontolás tárgyává a székely katonai határőrvidéknek most már magyar alapon való szervezését, mert Erdély keleti szélén nem volnának székelyek, ha mindig egységes szabályok szerint éltünk volna. Nálunk honvédelem tekintetében különleges szabályokat kell alkotni, Svájc mintájára ott kell, hogy legyen a lőszer, a puska, ruha, hogy veszedelem idején azonnal talpra ugorjon, korhatárra és szolgálati kötelezettségre való tekintet nélkül mindenki, minden épkézláb ember.”
Apák és fiaik mundérban
A Székely Határőrség szervezése 1942. március 1-jén vette kezdetét, s a 20 székely határőr-zászlóalj állományát kezdetben 48–60 éves tartalékosok adták. Székely határőrzászlóaljak szerveződtek Gyergyószentmiklóson, Ditrón, Csíkszépvizen, Csíkszentdo-monkoson, Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Sepsiszentgyörgyön, Baróton, Székelyudvarhe-lyen, Oklándon, Székelykeresztúron, Parajdon, Marosvásárhelyen, Erdő-szentgyörgyön, Ákosfalván, Mezőmadarason és Nyárádszeredában.
A milícia rendszerű fegyveres alakulatok ekkor még egyenruhát sem kaptak, a gyakorlatokra behívott határőrök ruhakoptatási díj ellenében saját civil ruhájukat viselték. A határőrzászlóaljak feladata volt egy esetleges román támadás során a segítség beérkezéséig – helyismeretük kihasználásával – a határvadász alakulatok harcának támogatása.
A Székely Határőrség vezetésére hozták létre 1942. november 15-én a Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságát Marosvásárhelyen. Alárendeltségébe került a 9. székely határvadászdandár, amelybe a gyergyószentmiklósi 65., a sepsiszentgyörgyi 67. és a csíkszeredai 70. székely határvadász csoport tartozott. Ide nyert még beosztást a székelyudvarhelyi 68. és a marosvásárhelyi 69. székely határvadász csoport. A fenti határvadász csoportok állományában hat székely határvadász-zászlóalj volt, a gyergyótölgyesi 21., a besztercei 22., a marosvásárhelyi 23., a kézdivásárhelyi 24., a nagybereznai 25. és a székelyudvarhelyi 34. Ide osztották be a tusnádfürdői 59. határvadász-portyázó osztály parancsnoksága alatt a székely határvadász-zászlóaljak portyázó századait – azaz nyolc századot, 47 határvadászőrsre osztva – és 12 erődszázadot. Más alakulatok is voltak a határvédelmi erők között, így két tüzérosztály, egy légvédelmi tüzérosztály, egy székely huszárszázad, utászok, híradók, továbbá vonatalakulatbeliek.
1943 őszén nyolc gyalogos és két tüzér kiképzőtábort hoztak létre, ahol kb. 8000 székely határőr részesült rövid kiképzésben. Ezen év októberében két, 18–19 éves behívottakból álló újoncévfolyamot is behívtak, vagyis az apák és fiaik – más néven: „leventekatonák” – együtt szolgáltak. Az 1925-ös születési évfolyam tagjaként vonult be határőrkiképzésre a magyarói illetőségű Ivás István a szásztekei (gyalogos) kiképzőtáborba. Kiképzésük ideje alatt látogatta meg őket vitéz felsőtorjai Kozma István vezérőrnagy, a Székely Határvédelmi Erők első parancsnoka – akit 1951-ben koncepciós per eredményeként elítéltek és kivégeztek –, hozzájuk intézett beszédében így indokolta 21 éves koruk előtti behívásuk szükségességét: „Elmondta, azért vagyunk idő előtt behívva, mert az országnak szüksége van katonákra, különösképpen a székelyföldi ifjakra, hogy az ősi hagyomány szerint apák és fiúk együtt védjék a Székelyföldet, ha szükség lesz rá. Ezért lett újra életre hívva a régi székely határőrség. (…) Miután itt a kiképzőtáborban felkészültünk, ki leszünk helyezve a már megalakított székely határőr-zászlóaljakba, az idősebb székely bajtársakhoz, valószínű, hogy olyan is lesz köztünk, aki az apjával kerül egy zászlóaljba, úgy, ahogyan őseink, több száz évvel ezelőtt. Beszélt arról, hogy a székely nemzet évszázadokon át katonanemzet volt. Békeidőben az ország keleti határát őrizte és védte, de ha a magyar hazát megtámadták, apa a fiával egy emberként részt vett a király oldalán az ellenség kiűzésében. A székely katona híres volt vitézségéről. Ezért büszkék lehetünk őseinkre, akik példaképeink lehetnek. Ezért nekünk követnünk kell hős székely őseinket.”
1944 nyarán a Székely Határvédelmi Erőknek keleten 200 km, délen és nyugaton ugyancsak 200 km hosszú síkságot és hegyvidéket kellett védeniük kb. 40–50 ezer fővel. Egy határvadász-zászlóaljra átlagban 70–80 km, egy ütegre 50 km, míg egy határőrzászlóaljra 20 km védendő határszakasz jutott.
Az ország keleti határait lezáró, ún. Árpád-vonal középső és déli szakaszának kiépítésében nemcsak a műszaki és munkaszolgálatos alakulatok, de a székely határőrök is részt vettek. Az Árpád-vonal székelyföldi szakaszán az egyes védőkörleteket a harc- és gépjárművekkel járható szorosok és hágók körzetében, a védők számára legelőnyösebb terepszakaszokon alakították ki, melyek több részből álló erődelemek voltak. Számolva a déli irányból várható román támadással, 1943-tól körkörösen védhető zászlóaljtámpontokat létesítettek a Székelyföldön, így Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Barót, továbbá a Hargita és Parajd térségében, Homoródfürdőn pedig folytatódott a Székely Határvédelmi Erők parancsnoksága számára tervezett vezetési pont építése.
A szülőföld védelmében
1944. március 31-én ismét bevezették a katonai közigazgatást Erdélyben. Pár nappal korábban a Székely Határvédelmi Erők alakulatainál is mozgósítottak – parancsnokságuk ekkor már Csíkszeredában ténykedett –, amelyet április 1-jén 0 óráig kellett befejezniük. Békekörülmények között a határőr-zászlóaljak csupán kilencfős parancsnoksági keretből álltak. A mozgósítás során viszont állományuk közel ezer főre duzzadt fel zászlóaljanként. A határőrzászlóaljak nehézfegyverzete minimális volt, lövészszázadonként 9 db golyószóró és 2 db géppuska, nehézfegyver – századonként pedig 4 db nehézpuska, 4 db páncéltörő ágyú és 4 db közepes aknavető volt. A mozgósított határőrzászlóaljak katonái megkapták rendes egyenruházatukat és fegyverzetüket, s elhagyták békehelyőrségeiket, a tavaszi és nyári időszakot erőltetett ütemű képzéssel, valamint határvédelmi munkálatokkal töltötték.
Románia 1944. augusztus 23-án, egyik napról a másikra szövetségest váltott, Mihály király rádiószózatában utasította hadseregét Észak-Erdély visszafoglalására. A román területen kelepcébe került német 6. és 8. tábori hadseregek a székelyföldi hágók felé hátráltak, és napok kérdése volt, mikor éri el a háború a Magyar Királyság keleti határait. Augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében, másnap az Ojtozi-szorosban jelentek meg a szovjet csapatok. A székely határőrök ekkor kerültek először harcérintkezésbe az ellenséggel, s kemény helytállásuk ellenére súlyos veszteségeket szenvedtek. Úz-völgyi hegyomlás című riportkötetében Sylvester Lajos nekik állított emléket.
A Máramarosi-havasoktól Lakócáig húzódó több száz kilométeres arcvonalat a székely határvadászok és határőrök egyedül nem tudták tartani, így a német hadvezetés is küldött csapatokat a védelem megszilárdítására, illetve Romániából visszaérkezett alakulattöredékeket is bevetettek. A szovjetek nyomasztó fölénye, s az a tény, hogy a román átállás miatt a Déli-Kárpátok szorosain és hágóin akadálytalanul léphetett az ellenség Erdély területére, eldöntötte a harcok további kimenetelét. Ezért 1944. szeptember 7-én a német Dél Hadseregcsoport parancsnoksága elrendelte a Székelyföld katonai kiürítését. Ekkor már nemcsak az Ojtozi-szoros, hanem az Úz és a Csobányos völgye, a Gyimesi-szoros, valamint a Békás- és Tölgyesi-szoros is szovjet kézbe került.
A székelyföldi harcokat követő visszavonulás egyik sajátságos velejárója volt, hogy a székely alakulatok állományának nagyobb hányada „kivonta magát a további harcokból”, és hazament. Kezdetben maguk a németek is elcsodálkoztak a székelyek lemaradásán. Hans Friessner vezérezredes, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka ezen sorokat jegyezte fel visszaemlékezéseiben: „(…) Hitler főhadiszállásán azt hallottam, hogy a székelyek amolyan elitcsapatot képeznek, s úgy harcolnak, akár a tiroli császárvadászok vagy a német hegyivadászok, ráadásul ők közvetlenül szülőföldjüket védik. Most azonban éppen ez magyarázta dezertálásukat: nem akarták magára hagyni a portát, mikor jön az orosz!”
A székely honvédek – s köztük is főként a határőrök – a harc folytatása helyett hazatértek szülőfalujukba, amit dezertálásnak is lehetett minősíteni. Védelmükre kell felhoznunk, hogy a székelyeket rendkívül erős lelki kapocs és hagyományos szemléletmód fűzte szülőföldjükhöz. Azt sem szabad elfelednünk, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodást tovább erősítette a két évtizedes román megszállás is. Ezen lelki motiváltság mellett tisztjeik többsége „hallgatólagosan” szemet hunyt lemaradásuk felett, hogy otthonukat és családjukat megvédhessék a megszállókkal szemben.
A székely alakulatok teljes felmorzsolódásának lassítására döntött úgy a német hadvezetés, hogy a Székelyföld további kiürítését felfüggeszti, s a német–magyar védelmet megszilárdítja a Maros mentén létesített védelmi vonalon, amely csak ideig-óráig sikerült. A 9. székely határvadászdandár kötelékében lévő, erősen leapadt létszámú határőrzászlóaljak állományát a határvadász seregtest más alakulatainak feltöltésére használták fel. Így 1944. október havában a nagy múltú székely határőrség megszűnt létezni.
Babucs Zoltán- Magyar Hírlap
Hunhír.info