Minden nemzet, így a mienk irodalmának is megvannak a koronkénti középszerűségei, akik sem ízlésvilágukkal, sem világnézetükkel nem alkotnak ugyan korszakosakat, viszont egy-egy társadalmi rétegnek, művészi stílusnak vagy politikai gondolatnak ugyan a klasszikusok tökélyétől elmaradó, az átlagosnál viszont mégis magasabb igényű tolmácsolásával megbecsülendők. Ilyen az 186l. szeptember 30-án Tiszakürtön született és 1930. október 31-én Temesváron elhunyt költőnk, Szabolcska Mihály, akinek nevét ma már jóformán alig ismeri valaki, holott valaha valósággal rajongtak költeményeiért, s vele együtt vallották, hogy „az a költészet, mely nem a nemzet lelkében gyökerezik, nem lehet egyéb ideig-óráig tartó irodalmi eltévelyedésnél”.

Teológiai tanulmányait Debrecenben, Genfben és Párizsban végezte, majd 1892-től marosfelfalui, 1899-től temesvári református lelkész lett, ahol 1918, Erdély román megszállása után is folytatta szolgálatát: verseiért egy ízben román katonai karhatalommal Nagyszebenbe vitték, de bíróságuk végül felmentette a nemzeti érzése miatti koholt vádak alól, ám helyzetének súlyosbodása miatt 1928-ban Budapestre költözött.

Korának vezető irodalomkritikusai, kiváltképpen Beöthy Zsolt, Pósa Lajos mellett „új Petőfi”-ként magasztalták, s 1921-ben, amikor megkapta a Magyar Tudományos Akadémia Marczibányi-jutalmát, Horváth János irodalomtörténész így méltatta:

„Nincs költőnk ma, kit nagyobb közönség ismerne. Ez a közönség tőle csak jót, nemest, tisztát és magyarost kapott, s ha hangulatos költészetét oly hamar megszerette, ennek az a magyarázata, hogy Szabolcska a magyarság egy igen nagy rétegének érzelmi világát korunkban mindenki másnál szerencsésebben tudta költői kifejezésre jutatni.”

Versvilágában máig megelevenedik előttünk egyfelől a magyar Alföld, a végtelen rónaságot átszelő kacskaringós Tisza, a nádfödeles kunyhók idilli boldogsága, másfelől a falusi élettől való elszakadás, a városiasodás kiváltotta elszürkülés, az idegenbe, főként a Párizsba szakadás okozta gyötrő, sőt megemészthetetlen honvágy (A Grand Caféban):

Sír a nóta, magyar nóta,
Muzsikálnak este óta,
Messze, messze idegenben,
Mesebeli tündérkertben,
Egy párizsi fogadóba’:
– Fogadóba!

Mennyi érzés, mennyi bánat!
Szíve van tán a nótának,
Oly szomorún sírdogálja:
Miben áll a mulatsága
Kondoroson a bojtárnak,
– A bojtárnak!

A teremnek minden lángja,
Mintha pásztortűzzé válna,
– Csak itt lent a cifra lányok,
Fényes urak, asszonyságok,
Nem figyelnek a nótára,
– A nótára!

Nevetgélnek, beszélgetnek,
De ők arról nem tehetnek.
– Tudja a jó Mindenható,
Mi is azon sírnivaló,
Hogy a ménes ott delelget,
Valahol egy csárda mellett,
Csárda mellett!

Alighanem e valaha talán legkedveltebb költeménye alapján találóan jegyezte meg költői hagyatékát mérlegre téve Várkonyi Nándor irodalomtörténész (Az újabb magyar irodalom 1880-1940, 1942), hogy „kifejező ereje nem egyenletes, mélyebb megindulása nem mindig tudja megtalálni a hozzámért művészi formát, szerencsés pillanataiban azonban egy új, a népiest felfrissítő, bensőséges költészet revelálójának tetszik.”

Azonban még e „reveláció” szülte, valóban méltán megbecsült költeményeit is meglehetősen lebecsülték már a huszadik századelő irodalmi ízlésdiktátorai, nem utolsósorban az őt „Költőcske Mihály”-ként parodizáló Adyra hivatkozva, ám nem maradt adós a nekik való válasszal:

„Az a költészet, mely arabosul van a magyar ember fülének és lelkének egyaránt, mely nem a nemzet lelkében gyökerezik, sőt amely kifejezetten holmi nyugati poétai hóbortokon akar itt új világot teremteni, nincs tisztában saját magával, és nem lehet egyéb ideig-óráig tartó irodalmi eltévelyedésnél. A szemérmetlenség és trágárság is lehet ugyan bizonyos társadalmi rétegek számára versben és prózában egyaránt kapós olvasmány, de igazi költészet nem lehet.”

Ma, amikor a modern művészet haláltáncjárása jeleként költőink „versei” hovatovább még a legelemibb tartalmi és formai követelményeknek sem felelnek meg, méltán gondolhatunk vissza irigységgel Szabolcska Mihály vershagyatékára, aki még ha nem is vált feltétlenül „új Petőfi”-vé, életművével mégis igazolta, hogy „az a költészet, mely nem a nemzet lelkében gyökerezik, nem lehet egyéb ideig-óráig tartó irodalmi eltévelyedésnél”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info