Hetvenhárom éve, 1939. október 3-án szenderült jobblétre Györffy István, a magyar néprajztudomány atyja, aki nem győzte hangsúlyozni, hogy a népi tudás megmaradásunk egyedüli lehetősége: Ő tette a népi tudással és mesterségekkel való foglalatosságot tudományos tevékenységgé, a magyarság lelki tulajdonságai megismeréséhez nélkülözhetetlen eszközzé: munkássága olyan korban indult hódító útjára, amikor a liberalizmus embereszménye a falusi műveltséget, a népi szokásokat szégyenlő ‘világpolgár’ volt, s miként Kodály Zoltán, Bartók Béla népdalainkat, ő a magyar vidékek ipari-mezőgazdasági eszközeit, művészi tárgyait gyűjtötte és kutatta tüzetesen eredetüket.

Különösen a szövés-fonás s az égetett kerámiakészítés titkainak volt páratlan ismerője. Kimutatta például pásztorszűreinkről, subáinkról, hogy nem amolyan ‘uraktól levetett’ ruhadarabok volt, hanem ősi viseleteink. Behatóan tanulmányozta továbbá állattartásunk régmúltját – megállapítva például, hogy racka juhunk honvisszafoglaló népünk évezredes állatainak egyike -, szilaj pásztoraink, halászaink, pákászaink elsősorban kunok megőrizte hagyományait és tanyarendszerünk, alföldi kertes városaink életformáit, olyannyira, hogy – amint életműve értékelői közül Nagy Gerzson hangsúlyozta – építészeink ‘nagyrészt általa tanultak meg helyesen látni: ő ösztönözte őket a szedett-vedett maltertákolmányok és cifraságok helyébe tiszta formájú, korszerű magyar falusi házak tervezésére’.

Kutatásai során megállapította, hogy eleink nem ‘házatlanul’ érkeztek a Kárpát-medencébe, hanem alapos építészeti ismeretekkel, ezzel kapcsolatos ősi szavaink (ház, ajtó, ajtófél, küszöb, fal, tető, ajtófél, koszorú- és szarufa stb) megőrzésével, valamint hogy sajátos településformánk a kertes város és a tanya, amelyek eltörlése helyrehozhatatlan károsodásokat okoz, így tudósra valló igényességgel és ízes magyarsággal megírt művei (A szilaj pásztorok (1928), A matyókról (1929), A cifraszűr (1930), A néphagyomány és a nemzeti művelődés (1939), Nagykunsági krónika (1941), Magyar nép, magyar föld (1942), Magyar falu, magyar ház (1943), Matyó népviselet (1956)) alapján méltán tekinthetjük a magyar néprajztudomány atyjának, aki nem holt betűnek, múzeumi tárlatnak tekintette eleink örökségét, hanem megmaradásunk egyedüli lehetőségének.

Bizony az egyedülinek, a mindmáig ajkbiggyesztve emlegetett népi tudást, amelynek lenézettségére kortársai közül Bándy Viktor közismert írónk, Fekete István forgatókönyve alapján Losonczy Dezső zenéjével, Paul Tibor karmester vezényletével 1942-ben bemutatott, mindmáig eltitkolt művészfilmje, a ‘Dr. Kovács István’ lélegzetelállító naturalizmussal mutatott rá, vagyis a két világháború közötti magyar élet egyik legégetőbb problémájára, a parasztság és az értelmiség mesterségesen kiváltott elhidegülésére: a filmbeli főhőst, a paraszti családban felcseperedett Dr. Kovács István egyetemi tanárt hiába környékezi meg a középosztálybeli Tatár-ügyvédfamília leánya, Ada, szíve felvidéki falujából egy parasztleányhoz, Balogh Ágneshez húzza: amíg az előbbi megveti s elhagyja származásáért, addig az utóbbi lesz hitvese, amiért persze a mindenkori fővárosi ‘Tatár’-ok egyenesen megvetik.

‘A faluról jött embernél nincsen szebb: tisztasága, hite, ereje döbbentse rá a városi embert, hogy a falut nem felfedezni, hanem szeretni kell, mint az édesanyát, aki kenyeret ad: ennek az országnak nemcsak zsenik kellenek, de a magyarságukról soha meg nem feledkező férfiak és asszonyok.’ – vallja Dr. Kovács István, rádöbbentve a két világháború közötti Magyarország politikai elitjének méltán legvégzetesebb mulasztására, vagyis hogy csak akkor válhatunk ’emelkedő nemzetté’, mihelyt egyenrangúként élhet benne egymással a munkás, a paraszt és az értelmiségi, s Györffy professzor néprajzi kutatómunkái is csak ezt igazolták, elvégre a népi tudás megmaradásunk egyedüli lehetősége.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info