A hazánkat rendre az antiszemitizmus, a fasizálódás fészkeként elkönyvelők aligha tudnak elszakadni törzsi komplexusaiktól, vélt sérelmeiktől és félelmeiktől, mint Ilan Mór izraeli nagykövet, aki amíg egyfelől dicsekszik, milyen jól működő kapcsolatok vannak izraeli és magyar cégek között, másfelől azon panaszkodik, mennyire terjedőben ugyebár a „szurkolói kisebbség” által kifejezett, „krónikus betegség”-nek számító antiszemitizmus: most már csak az a kérdés, érte küzdenek vagy ellene?
Amint az eredetileg a délmagyar.hu hírportálon 2012. augusztus 18-án, megjelent, majd rögvest a Mazsihisz honlapjára is felkerült hírcikkből megtudjuk, hazánk izraeli nagykövete kétnapos látogatásra érkezett Szegedre, ahol Munkácsy-albumot, hungarikumokat kapott a szegedi Móra Ferenc Múzeumban, találkozott Szabó Gáborral, a Szegedi Tudományegyetem rektorával, Botka László polgármesterrel, járt a Csongrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamarában, elmondva, mennyire meglepte, hogy „milyen jól működő kapcsolatok vannak izraeli és magyar cégek között”, majd B. Nagy László kormánymegbízott félre nem érhetően adta tudtul, hogy nekünk, vendéglátóiknak, mi a kötelességünk velük szemben:
„Az emberek közötti személyes találkozás az első, nagyon fontos lépés ahhoz, hogy kölcsönös bizalom, jó kapcsolat épüljön, amely az üzlet alapja. Szeged helyzete most nem olyan jó, mint szeretnénk. Fel kell erősíteni a kapcsolatokat, hogy a város visszakerüljön abba a gazdasági vérkeringésbe, ahova tartozik.”
Vagyis vissza kellene térnünk a régi jó időkhöz, a múlt század eleji státuszhoz, amikor is, ahogyan Bangha Béla jezsuita írta könyvében (Világhódító kereszténység, 1940), „a már akkor százharmincezer lakosú, túlnyomóan katolikus Szegeden olyan terrort fejtett ki a zsidó szabadkőművesség, hogy a város egész szellemi, művészeti és irodalmi élete egy zsidó többségű város benyomását keltette. Akkoriban hat napilapja volt Szegednek, mind a hat zsidó s egyik túltett a másikon szabadszájúság és egyházgyűlölet dolgában. Mikor egy szerzetes hitszónok Szegeden az Isten létéről hitvédelmi előadást tartott, másnap a zsidó lapok durván nekitámadtak s annyi szitokkal és gúnnyal halmozták el, mintha legalábbis nemzetfelforgató tanokat hirdetett volna.”
Ennyit arról, mennyit is ér az óhajtott „visszakerülés”, amellyel nyilván megszűnnének a kapcsolatainkat megrontó „krónikus betegség”, az antiszemitizmus tünetei, elvégre, amint a nagykövet közölte, bizony „nem illik úgy viselkedni, ahogyan egy hangos szurkolói kisebbség viselkedett a vendégek himnusza alatt a szerdai Magyarország-Izrael barátságos labdarúgó-mérkőzésen: fütyültek, kiabáltak”, ám végül megelégedéssel nyugtázta, hogy „az izraeli diplomácia folyamatos dialógust folytat a magyar hatóságokkal”, amelynek részeként „a magyar kormány monitoring rendszert hozott létre, hogy harcoljon az antiszemitizmus ellen, Orbán Viktor miniszterelnök pedig zéró toleranciát ígért”, mivel „az antiszemitizmus egy krónikus betegség, naponta küzdeni kell ellene, legfőképp az otthonokban és az iskolákban”.
Szóval most már csak az a kérdés, érte küzdenek vagy ellene, mert ha ellene, alighanem külön statisztikai apparátus kellene annak csak viszonylagos pontosságú felméréséhez is, mégis hány iskolájukban, otthonukban kellene naponta ezt tenniük, ennek hiányában pedig hány médiumból, iskolából, áruházból kellene kivonulniuk vagy bársonyszékből felállniuk?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
