Bizony nem elég a mégoly klasszikus költői-írói alkotás, ha az nem jut el szakavatott kiadásban és értelmezésben az olvasóközönség elé. Erről tanúskodik tizenkilencedik századi szellemi életünk virágba borulásának egyik jeleként a százkilencvenhat éve, 1805. augusztus 10-én Budán született (és 1875. december 10-én fővárosunkban elhunyt), valamennyi kortársa által ‘a magyar irodalomtörténet-írás atyjá’-nak tekintett Toldy Ferenc életműve.
Német családból származott, eleinte orvosi tanulmányokat folytatott, majd reformkori romantikusaink, kiváltképpen Vörösmarty Mihály hatására már csak egyre inkább az irodalom iránt érdeklődve, önmagát magyarnak vallva (így vezetéknevét Schedelről Toldyra változtatva) írta irodalmunk addig nem ismert mélységeit feltáró műveit (Handbuch der ungarischen Poesie (1828), A magyar nemzeti irodalom története. Ó-és középkor (1851), A magyar költészet története (1854), A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadásban (1864), amelyekkel, valamint öt kötetes, a Bessenyei György fellépéséig (‘Ágis tragédiája’ című drámája megjelenéséig, 1772-ig) tartó irodalmunkról keresztmetszetet adó antológiájával (A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, 1876) méltán érdemelte ki ‘a magyar irodalomtörténet-írás atyja’ címet.
Méltán, hiszen az addig megjelent, irodalmi életünket bemutatni hivatott könyvek szerzői (elsősorban Czvittinger Dávid, Horányi Elek, Rotarides Mihály, Bod Péter, Budai Ézsaiás, Wallaszky Pál, Pápay Sámuel, Sándor István) azon túl, hogy rendszerint irodalomnak tekintettek minden nyomtatott művet, megelégedtek csupán íróik életrajzi és könyvészeti adatainak lajstromozásával, így köteteik, még ha sokszor mindmáig nélkülözhetetlenek is egyedi lexikális információik miatt, nem tekinthetők mai értelemben irodalomtörténeteknek, ezért Toldyé az úttörés érdeme, amiért műveiben elsősorban a szépirodalmi alkotásokat kívánta bemutatni, megkísérelve kortörténeti hátterük megrajzolását, ezt elősegítendő, egybegyűjtött szövegeik kiadását, ennek révén közreadva mindenekelőtt Zrínyi Miklós, Faludi Ferenc, Mikes Kelemen, Csokonai Vitéz Mihály és Berzsenyi Dániel életművét.
Nemritkán addig hitelesnek tekintett, ámde általa bebizonyítottan koholtnak minősült művek helyett a valódiak szövegkiadásain és imént felsorolt eredeti munkáin úgyszólván állandóan érezhető, hogy elsősorban hősies történelmi eseményeink szépirodalmi dokumentálására törekedett – elvégre, mint maga fogalmazott, ‘a múlt hatalmunknak egyik eleme’, ennek részeként elfogadva például Arany Jánossal a hun-magyar eredethagyományt -, amellyel sok százados mulasztást pótolt egy személyben, hiszen, amint helyesen állapította meg Pintér Jenő (A magyar irodalom a XIX. század második harmadában, 1933), ‘anyaggyűjtő, feldolgozó és rendszerező volt egy személyben’, egyetemi előadásaival pedig hallgatóival filozófiai és esztétikai szépségekben kiapadhatatlan alkotásaink megszerettetője.
Követői ugyan már nálánál jóval részletesebben tárgyalták a könyveiben tárgyalt szerzőket és műveket, mégis övé az úttörés érdeme annak nyomatékosításával, hogy egy nemzet mentális mivolta megőrzéséhez nélkülözhetetlen az érzelmi-értelmi életét bemutató, eszményekre vágyását művészien kifejező szépirodalma minél mélyebb megismerése és megszeretése, követői közül Pekár Károly esztétánk megfogalmazásával annak óhaja, hogy az értő olvasók ‘mélyedjenek el koruk vezető eszméiben, gondolataiban, érzéseiben s a nemzeti jellemvonásokban keresve az általános emberit, törekedjenek csak elsősorban korukat, nemzetüket, koruk, nemzetük, fajuk érzéseit, gondolatait kifejezni: a többi az alkotó képzelet, lángelme dolga’.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
