Manapság, amikor a kereszténység és a zsidóság látszólag összeházasítását akaró, valójában azonban az előbbinek az utóbbi alá rendeléséért semmilyen áldozattól vissza nem riadó cionizmus és az előbbi hívei közül az emiatt elkeseredetteket a krisztusi igazságoktól eltávolító, helyettük valamiféle sohasem ismert ‘magyar ősvallás’-t hirdető pszeudo-neopogányság szektásokra jellemző tudálékos vagdalkozásokkal toborozza egyre növekvő táborát, égető szükség volna a harcos Egyházra, az ‘Ecclesia militans’-ra, annak olyan papi arcéleire, mint amilyen volt egy (hogy csak az ismertebbekre utaljunk) Kapisztrán Szent János, Pázmány Péter, Prohászka Ottokár és Bangha Béla, akik tudták, nem elég a nyilvános istentisztelet, ima, hitoktatás, a közéletben is hirdetni kell az örök igazságokat, azokkal mindig szembesíteniük kell a kor politikai, szellemi, gazdasági vezetőit.
Az imént felsoroltak közül az utóbbi, Loyolai Szent Ignác rendje képviselőjeként, ‘miles Christi’-ként, ‘Krisztus katonája’-ként vallotta, hogy a kereszténység igenis harcos, ugyanis ‘csonka munkát végeznénk és súlyos mulasztást követnénk el, ha a Krisztusország terjesztése s védelme érdekében csak a pasztorációra s iskoláinkra szorítkoznánk: bizonyos katolikus oldalról halljuk az ellenvetést, a mi erőink nem is ezekben a dolgokban rejlik, nekünk nem az önadminisztrálásra kell törekednünk, hanem a lelkiség többletére, amely aztán a maga erejénél fogva (bonum est diffusivum sui) hat és hódít, nem skatulyázás és törtetés kell, nem külső szervezettség s akkor a többi magától jő’.
Alighanem fején találta bizony a szöget jezsuitánk, ugyanis manapság is kísért a testet a lélekkel végzetesen szembeállító (elsősorban önmagukat ‘tradicionalisták’-nak tekintő katolikus köröket megkísértő) manicheus, janzenista és fideista eretnekség, amely a világot annyira a ‘siralom völgyé’-nek tartja, hogy azt hirdeti, csak akkor követjük Jézust, ha igazán nem is törődünk vele, hiszen még a vele való legjobb szándékú foglalkozás is valójában csak az emberi gőg és hiúság jele, ezért leszögezte:
‘Csakhogy ez az ellenvetés téves alapon áll, amikor az egyik kelléket a másik ellen akarja kijátszani: természetes, hogy a mi erőnk elsősorban belső és lelki: mindenekelőtt jó keresztényeknek kell lennünk s a lelki értékeket ápolnunk, Egyházunk lebírhatatlan fölénye csakugyan mindenekelőtt ezekben rejlik, de hogy a lelki cél érvényesüljön s kellő arányokban, a külső feltételeket is teljesítenünk kell s mi gyakran épp erről megfeledkezünk’, holott ‘nem az az igazi katolikus, aki sok apróságot tud s aki ott van minden processzión, novénán és triduumon, hanem aki a hit, a kegyelmi élet s az evangéliumi erkölcs útján járva, jellemes viselkedésével mindenkinek javára s épülésére szolgál, aki teljesíti Isten iránti kötelességét, de nem marad el az emberi, családi, hivatali és hazafias kötelességek terén sem’.
Ezért, hogy valaha a papnevelő szemináriumokba csak testileg-lelkileg erős, szellemileg edzett fiatalembereket engedtek (hiszen, amint Tóth Tihamér püspök figyelmeztetett, ‘az egészségesen kifejlett test sokkal alkalmasabb eszköz a lélek magasztos törekvéseinek eléréséhez, mint a beteges, vézna: az erőteljes, edzett ifjú test igen hasznos természetes védelmi eszköz az elpuhultság bűne ellen’), ezért, hogy az Istennek szentelt hajlék nem lehetett sohasem az ‘anyámasszony katonái’ mentsvára, mert benne kizárólag olyanok válhattak Krisztus igazi szolgálóivá, akik nemcsak az oltár előtt vagy a szószéken, hanem a katedrán vagy éppen a harctéren is megállják helyüket.
‘A sötétség a világosság hiánya. Nem lehet összetörni és kilapátolni az ablakon. Sokkal egyszerűbb, ha meggyújtunk egy gyertyát. Tehát nem a rossz, a hiány ellen kell küzdeni, hanem életre hívni a fényt, a saját életünkben és másokéban egyaránt.’ – vallja mégoly szelíd ferences testvérünk, Böjthe Csaba, amelyhez hozzátesszük, hogy a fénygyújtáshoz, vagyis az igazság felmutatásához égető szükség volna a harcos Egyházra, az ‘Ecclesia militans’-ra, benne a harcban edzett papok bátorságára, azokra, akik egykor majd az Úr színe elé lépve, Szent Pál tanítványának, Timóteushoz intézett szavaival (2 Tim 4, 7) elmondhatják: ‘Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem,a hitet megtartottam.’.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
