Nincs határa a történelmi tudatlanságnak, olyannyira, hogy az 1095. július 29-én az Örökkévalóságba költözött Szent László királyt előszeretettel játsszák ki nemzetiszínű ateistáink Szent Istvánnal szemben, elutasítva magát a katolicizmust, elfeledve, hogy első szakrális királyunkat éppen ő avattatta szentté III. Celesztin pápával, magatartásuk viszont intő jel mindazon teológusok számára, akik nem tudatosítják a magyarság és a kereszténység szembeállíthatatlan, egymást kiegészítő mivoltát, akik nem mutatnak rá arra, hogy nemzeti megmaradásunk elképzelhetetlen a (természetesen nem a mai cionista politikával átszőtt, hanem attól mentes) kereszténység nélkül, amely korunk nemzetiszínű köntösbe bújtatott ateistáival ellentétben nemzeti hagyományainknak nem kiirtója, hanem ápolója volt.
Amint már szóvá tettük, úgyszólván nincsen olyan médiafelület, ahol egy történelmi publikációhoz ne szólnának hozzá a történelmileg és teológiailag aluliskolázottak, akik szerint a kereszténység, mindenekelőtt a katolicizmus, a magyarságtól ab ovo idegen, németek által ránk erőszakolt nemzetközi vallás, amely elsősorban azt szolgálja, hogy elfeledjük magyarságunk ősi szakrális örökségét, a bizonytalan túlvilág híveiként földi hazánkat a siralom völgyének tekintsük, ahelyett, hogy csak magunkkal foglalkoznánk, a mi vallásunkkal, ami nem más, mint kizárólag őstörténetünk, amely nem ismer kőbevésett dogmákat s amelyet a tőlünk ezer éveket ellopó hazug csuhások mindmáig meghamisítanak.
Mindennek megismétléséhez az apropót az adta, hogy e sorok írója FB-ján a minap jelezte Szent László királyunk halála napját, amire megindult a hozzászólások lavinája: volt, aki szerint ‘Szent László királyunk hozott egy törvényt, hogy minden hazaárulónak a fejét és jobbját kell venni, ezen törvényét végrehajtotta a halott sz. istvánon is’, (holott ilyen egyik törvénykönyvében sem szerepel, arról nem is beszélve, hogy Istvánt éppen ő avattatta szentté III. Celesztin pápával 1192-ben s iránta való mélységes tisztelete jeléül jobbját szintén ő helyezte díszes ereklyetartóba), s olyan is, aki szerint a katolikus egyház, ‘ez a kis csoport tenyésztette ki, hogy hajtasa végre a Magyarok ékírásának és Ősi keresztény vallásának az elpusztítását’, így ‘Sz. istvánnal 30.000 karakán Magyart húzattak elrettentésnek karóba csak azért mert nem voltak hajlandók megtagadni Őseik hitét és felvenni a judeo-keresztény vallást’, végül, aki szerint ‘sz. istván csak az elmult 300 évben lett nemzeti hős, előtte Szent László volt a legmagasabban tisztelt királyunk’: igen, ezekből a betűhíven közölt hozzászólásokból hajszálpontosan kirajzolódik a nemzeti oldal oly sok hívének vallási-történelmi műveletlensége, ennek jeleként a források ismerete helyett való, közismert kirekesztőinktől eltanult tudálékos vagdalkozás.
Persze demagógokkal ugyebár értelmetlen vitatkozni, hiszen hiába ajánlanánk nekik, hogy legalább néhány alapvető művet olvassanak el, mint e tárgyban Karácsonyi János Szent László-életrajzát vagy Hóman Bálint Szent István-kötetét, netán középkori történelmi forrásainkba csak egy félórára mélyüljenek el, magatartásuk viszont intő jel mindazon teológusok számára, akik nem tudatosítják a magyarság és a kereszténység szembeállíthatatlan, egymást kiegészítő mivoltát, akik nem mutatnak rá arra, hogy nemzeti megmaradásunk elképzelhetetlen a (természetesen nem a mai cionista politikával átszőtt, hanem attól mentes) kereszténység nélkül, amely, korunk nemzetiszínű köntösbe bújtatott ateistáival ellentétben, nemzeti hagyományainknak nem kiirtója, hanem ápolója volt.
Nekik lenne elsőrendű kötelességük, hogy ezt tudatosítsák, amikor sokan azt állítják, Szent István kiirttatta ősi tárgyi emlékeinket, elsősorban a rovásírást, megkérdezve, mindmáig miért nem tudtak egyetlen épkézláb történelmi dokumentumot felmutatni, melyben apostoli királyunk ezt előírta volna, amiért igazat kell adnunk Makkay János régész-történésznek, akinek egy idevágó tanulmánya (A szeri puszta és a Szent Korona. Turán, 2011/1. szám) szerint ‘a honfoglalást követő csaknem másfél évszázad (907-1038) alatt ismét belső béke és nyugalom köszöntött Avária utódjára, Hungáriára’, ugyanis ‘a magyarság nemcsak stabilizálódott, hanem gazdagodott és megszaporodott. Innen van, hogy Szent István Király országa feltűnően magyar nyelvű és jellegű volt: nyelvében, szokásaiban, tárgyi emlékeiben, templomaiban, sőt pogányságában. Minden veszteség, amit ősi nyelvünk és kultúránk egy ezredév alatt elszenvedett, későbbi idegen szívű királyainknak, és, szinte bohózatba illő módon, eredetileg rokon tatár és türk-török népek hódításainak tudható be, a hozzájuk készséggel társult, mindenünnen befelé terjeszkedő erőszakos szláv hódításokkal, betelepedésekkel és betelepítésekkel együtt.’
A magyarsággal már a Szent István korabeli kereszténységet is szembeállítókra alighanem nagyon igaz, amit Közi-Horváth József pápai prelátus írt (Örök vezérünk, Szent István, 1938): ‘Aki a magyar hazafiságot és a katolikus valláshoz való ragaszkodást szembeállítja egymással, az vagy rosszindulatú, vagy tudatlan. A valóság az, hogy a rossz katolikussal szemben jogos a gyanú, hogy hazafias kötelességeit se veszi komolyan, míg fordítva egészen bizonyos, hogy aki jó katolikus, az jó hazafi is.’
Igen, erről van szó: ha valaki elfogadja és betartja (vagy legalábbis arra törekszik) a Tízparancsolatot, megfogadja az evangéliumi tanácsokat, alázatosan elfogadja szívével és értelmével az Istentől kinyilatkoztatott és az Egyház által a hívek elé bocsátott alapvető hitigazságokat, a dogmákat (ami természetesen egyáltalán nem jelenti, hogy ezzel együtt áment kell mondania az egyházi hatalommal visszaélő vagy egyenesen magyarellenes motivációjú papok politikai tevékenységére, sőt!), erkölcsös polgára lesz a társadalomnak, jó hazafi, nem úgy, mint azok a ma is jól ismert (Közi-Horváth szavait idézve) ‘újdonsült antiszemiták, akik néhány évvel ezelőtt még zsidó újságot olvastak, zsidó színházakban szórakoztak és üzletekben vásároltak’, vagy ezeket teszik továbbra is.
Leírtuk már, de úgy tűnik, nem elégszer: a kifejtettek miatt azok, akik korunk világveszedelme, a liberalizmus helyett továbbra is a kereszténységet tekintik (legfőbb) ellenségüknek, szellemi Matuska Szilvesztereknek tekintendők és ennek megfelelően kezelendők, akik pedig követni kívánják, örök vezérünk, Szent István és Szent László méltó utódai, méltán vallva Fekete Istvánnal (Zsellérek, 1940), hogy első szakrális királyunkat keressük ‘úttalan utakon, sóvárgásunkban, elesettségünkben, örömünkben, bánatunkban, a kenyérben, melynek bölcsője a föld, imádságunkban, melynek szülője a tiszta gondolat’.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
