1868. július 30-án hunyt el ötvenegy évesen a Gömör vármegyei Hanván Tompa Mihály, reformkorunk s az azt követő Bach-önkényuralom allegorikus-elégikus nemzeti költészetének egykor országszerte népszerű, mára azonban csaknem teljesen elfeledett nagyja, akit kortársai egyenesen Petőfi és Arany mellé helyeztek.
1945 előtt nem véletlenül volt tehát kötelező tananyag költészete, ugyanis elégiái, allegóriái alapján irodalmunk klasszikusai között könyvelték el, mint Pintér Jenő (1881-1940) irodalomtörténész, akinek irodalomtörténete e korral foglalkozó része (A magyar irodalom a XIX. század második harmadában, 1933) szerint „mint elégia-költő a legkitűnőbbek egyike, mint hazafias költő a legjobbak közül való: minden lírikus kortársa között ő találta el legjobban azt a hangot, amely az önkényuralom idején a nemzet szívéhez szólott”.
Régi irodalmi kincseink búvára, Féja Géza (1900-1978) műve (A felvilágosodástól a sötétedésig, 1942) szerint noha életműve meglehetősen egyenetlen, így „szelíd, megtört, tiszta alakja méltóbb a megörökítésre, mint költészete” mégis elismeri, hogy egyes versei, különösen is a valaha közismert „A gólyához” és „A madár, fiaihoz” című alapján a Bach-korszakban „valóban a nemzet költőjévé emelkedett, pátosza a nemzeti fájdalom szolgálatába szegődött”, nem úgy, mint korunk „posztmodern” kézikönyvei, kiváltképpen Szegedy-Maszák Mihályé (A magyar irodalom történetei, 2007), amelyből a szerző kihagyta klasszikusunkat, mondván, „unalmasak” a versei.
Már akinek, mondhatnánk, hiszen élnek még a Kárpát-medencében, akik megőszült fejjel is betéve tudják egyik-másik költeményét, így e sorok írója például sohasem felejti el, hogy 2008-ban a kárpátaljai Szalókán egy nyolcvanhat éves néni hibátlanul elmondta a még gyermekkorában megtanult torokszorító versei közül A madár, fiaihoz címűt, amelyben a költő (amint Panka Károly írta könyvében (Tompa Mihály az anekdoták tükrében, 1940) mintegy „visszavarázsolta az elfelejtett dalt s hitet és reményt igyekezett önteni a nemzetbe egy szebb, boldogabb jövő iránt”, arra intve lanthordozóit, hogy „legyen a dal fájdalmas, merengő, fiaim, csak énekeljetek!”:
Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig űltök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!
Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészűltök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek’…
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!
Hozzatok dalt emlékűl, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirul;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld újra felvirul.
Dalotokra könnyebben derűl fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesítvén:
Fiaim, csak énekeljetek!
A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyű szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Úgy tennétek, mint az emberek?
Itthagynátok, idegent cserélve…
– Fiaim, csak énekeljetek!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
