Ma, amikor jóformán nincsen nap, hogy vezető nyugati médiumokban ne jelenne meg legalább egy hazánkat gyalázó vezércikk, méltán sírhatjuk vissza azon eleinket, akik állhattak tőlünk bármennyire is távol mégoly perdöntő világnézeti kérdésekben, mégis tudták, mit jelent az ellenfél tisztelete, akiket ezért valósággal gyűlöltek a genetikusan szellemkirekesztők, hiszen nem rejtették véka alá, mit gondolnak a folytonos kárpótlássóvárgókról, vagyis azokról, akikkel nem lehet öt mondatot váltani anélkül, hogy ajkukon a ‘zsidó sérelem’ kifejezés ne fordulna elő, mint Benedek Elek orvostörténész-elmeorvos unokáját, Istvánt.
E sorok írója, keresztény olvasótáborához tartozva, gyakran nem értett egyet vele, különösen vallásbírálatait, egyházkritikáit s az Antall-kormány védelmében való állásfoglalásait olvasva, viszont mindenkor elismerte ellenségei által tiltott igazságait, ugyanis a népmesekirály unokája sohasem rejtette véka alá, mit gondol a folytonos kárpótlássóvárgókról (akikkel nem lehet öt mondatot váltani anélkül, hogy ajkukról a ‘sérelem’ kifejezés ne fordulna elő), az örökösen sérelmi politikát folytató minoritásról, tiltakozásul kijelentve, hogy ‘leköpöm a hernyókat, akik rám másztak, akár Budapesten, akár Los Angelesben, le se köpöm a családtagjaimat, akik most egyszerre nem Benedek Elek unokái és dédunokái, hanem Fischer Máriáé, mert ez talán jobb üzlet’, azt ajánlva az árokásó közéleti konfliktuskeresőknek, hogy jó volna, ha elgondolkodnának, valójában kik a rasszisták?
Jó bizony, különösen, ha közéleti, megjelenésükkor életkorát jelző köteteit (Hetvennyolc, Hetvenkilenc, Nyolcvan) ütjük fel, kiváltképpen az elsőt, amelyben arról vallott húsz éve, hogy a ‘Frankfurter Allgemeine Zeitung’-ban (FAZ) az őt ‘minduntalan antiszemita írások’-at publikáló ‘agg idegorvos’-nak tituláló Gömöri Endrének éppen ezért önmagára nézve megalázó lenne a védekező válaszadás, amellyel alábecsülné önmagát és túlbecsülné őt, aki (túl azon, hogy miként a laikusok, még az idegorvos és az elmeorvos között sem tud különbséget tenni) alighanem olyan, mint a viccbeli, mindig mindenről, mindenkor, mindenhol egyre asszociáló Móricka, vagyis aki állandóan antiszemitizmusként könyveli el, ha valaki nem származása, csupán valamely, másokat másságukért eleve kirekesztő tette alapján megbírálja.
‘Figyeljétek meg, ezek minden csapást azzal hárítanak el, hogy hirtelen másról kezdenek el acsarkodni. Fény derül valamelyik merényletükre? Gyorsan elkezdik gúnyolni a pápát. Veszély fenyegeti rablott kincseiket? Nosza megfújják a ‘keresztény kurzus’ harsonáját. Meginog valamelyik pozíciójuk? Kineveznek valakit antiszemitának, fasisztának, revansistának, teletajtékozzák a sajtót itthon és külföldön, megjátsszák, mintha a külföld ezt elhinné’, nyilatkozta a FAZ-cikkre, tudva, hogy ‘egyáltalán nem érdekli a külföldieket Magyarországnak semmiféle belügye: ha az újságjaikban véletlenül akad valami hír Kelet-Európáról, úgy lapozzák át, mint mi egy nebraskai bank csődbejutását’.
Éppen ezért tanulhatnának a konzervatív berkek újságírói tőle, mindenekelőtt azt, hogy nem kellene állandóan védekező hadállásba vonulniuk, kikérniük az általuk reájuk aggatott címkéket, hanem egyenesen össztűzet kellene zúdítaniuk rájuk, a hazánkból élő, azt külföldön mégis örökösen rágalmazókra, arra figyelve mindig, ‘amiről koncepciós rágalomhadjárataikkal el akarják terelni a figyelmet’.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
