Egykor gyakorló magyar-francia szakos középiskolai tanárként nevét az általa felnevelt nemzedékekbe beíró írónk, Szabó Dezső, nem ok nélkül kárhoztatta irodalomoktatásunkat, amiért az mindig csak a szöveget, de sohasem a gondolatot veszi górcső alá, amiért irodalomtanáraink zöme nem látja a fától az erdőt, vagyis képtelenek a mégoly lenyűgöző formai szépségeknél is többre becsülni a maradandó tartalmakat.

„Panasz” címmel 1923-ban megjelent kötetében aligha fokozható keserűséggel vallott arról, hogy a valóban időtálló gondolatok igazságtartalmát mérlegre tevőknek hivatott filozófusok helyett mennyire az azoknak csupán eredetét, nyelvi alakváltozásait feltüntető filológusok viszik a prímet köz- és felsőfokú irodalomoktatásunkban, így arról, hogy (a máskülönben kétségtelenül kimagasló tudományos érdemeket elkönyvelő) Horváth János irodalomtörténész Petőfi-tanulmányában klasszikusunk versének („Kiskunság”) záró strófáját („Végre ott a város, / Közepén a templom, nagy komoly tornyával, / Szanaszét a város végén a szélmalmok / Széles vitorlákkal. / Úgy szeretek állni / A szélmalmok előtt! elnézem ezeket, / Amint vitorlájok hányja, egyre hányja / A cigánykereket.”) mennyire csak a nyelvet puszta absztrakcióként kezelő nominalista nyelvszemlélet alapján képes értékelni:

„A város ottlétét a házak tömegét képviselő, belőle kiemelkedő nagytornyú templom jelzi, meg a városvég (mely közvetlen a szemlélő előtt áll) a maga szélmalmaival. E mesteri vázlat elegendő a megérkezés jelzésére. Még kevesebb részlet, csupán annyi, amennyi a helyet egy összefoglaló szemléletben meghatározhatja, s mindössze annyit jelent, hogy itthon vagyok. Annál érdekesebb és kedvesebb hatású a szélmalom-vitorlák játékában való gyönyörködésének ily nyomatékos helyen, a költemény legvégén való kinyilvánítása, mintha a szemlélet összes lírai eredménye ennyi volna! Bajos is megmondani, mi köt le úgy e semmiségen, miért illik oly fölöttébb az egész képsorozat végére s milyen hangulatnak felel meg voltaképp.”

Bizony ilyetén szokványos „verselemzéseink”-re vonatkozóan igaz kegyetlen következtetése, az, hogy ezzel „a maguk szépségében szétszótyárkodjuk lapokon át csorgó prózára” alkotásainkat, tesszük azokat kizárólagosan grammatikai-szintaktikai tanulmányok tárgyává, csodálkozva persze eközben, mégis miért, hogy világnézeti alapfogalmainkat műveikből alig ismerik s pusztán nyelvtörténeti kalandozásnak tekintik az azokkal való foglalkozást, amiért is irodalomtanáraink zöme nem látja a fától az erdőt, vagyis képtelenek a mégoly lenyűgöző formai szépségeknél is többre becsülni a maradandó tartalmakat.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info