Ma, amikor a judaizmus közszolgálati médiumokban való ajánlgatása soha nem látott mérteket ölt világszerte, de nálunk különösen is, s ennek jeleként valósággal divat lett keresztény vezető körökben a zsinagógalátogatás, továbbá honlapjaikon önmagukat keresztényekként meghatározók érdeklődése rabbijaiknál, betérhetnének-e vallásuk felvételével közéjük, egyáltalán, mi is valójában a zsidóság, nem árt, ha ez utóbbi kérdésre adott válaszaikkal szembesülünk, melyekből egyebek mellett azt is megtudjuk, hogy nem mi, az ugyebár hol nyílt, hol burkolt nyilasoknak, náciknak, fasisztáknak tekintettek, hanem rabbijaik mondják ki végre, hogy a zsidó önmítosz lelki betegség.
Ha könyveiket olvassuk, azonnal szembeötlő, mennyire nem definiálják identitásukat, az, hogy pozitív válasz helyett rendre negatív információt kapunk tőlük (nem vallás, nem etnikum, nem nemzeti kisebbség, nem kultúra), ugyanakkor, hogy minimális öndefiniálatlanságuk ellenére viszont a mesterlövészek villámgyorsaságával tudják, ki mitől és miként (vélt vagy valóságos) ellenségük, egyszóval ki az anti, felvetve ilyetén a további kérdést, vajon nem ez vált-e ki közülük számosakból mindenkor amolyan „öngyűlölet”-et, mint egykor a Mussolini Itáliájában katolizált, őt csodáló Giovanni Papini újságíróból, aki szerint, amint könyvében (Gog, 1934) írta, kora Európája a közülük kikerült intellektuelek befolyása alatt áll, akik „bár különböző népek között születtek és különböző kutatásoknak szentelték magukat, mindannyian: németek és franciák, olaszok és lengyelek, poéták és matematikusok, antropológusok és filozófusok egy közös célra törnek: az elismert igazságokat kétségbe vonni, lerántani azt, ami a magasban van, bepiszkítani, ami tisztának látszik, megingatni azt, ami szilárd és megkövezni azt, ami tiszteletben áll”.
Nos, a Mazsihisz honlapján szereplő „Kérdezd a rabbit” rovatban az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetemnek a kérdésék sokaságát váró tanárai közül Balázs Gábor szerint persze „a zsidósággal „nem szimpatizáló” vagy öngyűlölő zsidók is zsidónak számítanak” (tehát eszerint a ritka őszinteségű Papini is), bár hogy pontosan mitől, azt nem árulta el, ezzel egy újabb kérdést kikényszerítve, azt, hogy ilyetén nem azon korábbi következtetésünket kívánta-e (akaratlanul is) igazolni, miszerint végső soron még ezek az „öngyűlölő” övéik sem tudják megtagadni mivoltukat, akik olyanok, mint azon tolókocsiba kényszerültek, akik magas hegyeket szeretnének megmászni, ám lelki gyötrődéseik, visszaeséseik és szárnyalásaik megmaradnak, mert sohasem érik el a végső pontot, a kiegyensúlyozott, boldog szeretetlétet, a tudat állandóságát, a félelem nélkül élés misztériumát?
Száz szónak is egy a vége: tényleg különös világ a judaizmus, úgy tűnik, olyan, mint egy ország, mely nem jelöli ki határait, de ha bárki is áthágja azokat, retorziókkal sújtja (még jó, ha bombák helyett csak jelzőkkel), melyben a határ tisztázatlansága nem mentesít a határsértés büntetésétől (talán nem is sejtve, ezzel mennyire csak az általuk unos-untalan megbélyegzettek számát növelik), melyben csak egy valami van, ami állandó, és ez a krónikus identitászavar, amelyet végül mi sem tükröz jobban, mint az említett rovatban egy hozzájuk forduló azon kérdésére, hogy ha az antiszemitizmusról tudományosan bebizonyított tény, hogy „lelki betegség”, akkor az ellentéte, a filoszemitizmus is az-e, adott helyeslő válaszuk: bár szerintük persze az utóbbi nem azt hirdeti, hogy a zsidóság „magasabb rendű” lenne, hanem csak kivédeni igyekszik általa „azokat az „érveket”, amelyeket az antiszemiták felvonultatnak” a lényeg mégiscsak az, hogy nem mi, az ugyebár hol nyílt, hol burkolt nyilasoknak, náciknak, fasisztáknak tekintettek, hanem rabbijaik mondják ki végre, hogy a zsidó önmítosz lelki betegség.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
