A gyilkos cigánylegényt hiába rázta meg görcsös zokogás, hiába remegett a hangja, hogy fia ne kövesse példáját, mi több, hiába esedezett bocsánatért Istenhez, nem kapott kegyelmet.
„Semmilyen bűntudat nem maradt utána, a gyilkos úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, és később is gyilkolhatott volna, ha nem fogja el a rendőrség” – nyilatkozta a mandiner.hu-nak Péntek Lászlóról, a pécsi rendőrségi pszichológusnő megerőszakolójáról és megfojtójáról Bilkei Pál kriminálpszichológus, egyértelműen jelezve ezzel, mennyire fején találják a szöget a büntetőjog mindenkori szaktekintélyei, akik szerint a halálbüntetés abból a természetjogi tételből következik, hogy a földi igazságszolgáltatásnak a törvényes rend fenntartása érdekében joga van olyan büntetés alkalmazására, amely feltétlenül alkalmas a bűnözéstől való visszariasztásra, már pedig, mint a mostani példa is mutatja, vannak esetek, amikor tényleg csak a halálbüntetés a legalkalmasabb a további ilyen tettek megakadályozására.
Valóban csak az, ugyanis, amint már Aquinói Szent Tamás rámutatott, a megsértett közrend, az emberi béke fenntartása és a további bűntettek megakadályozása céljából a halálbüntetés igenis jogos, hiszen a társadalomból a közveszélyes tagnak erőszakos eltávolítása éppúgy szükséges, mint ahogyan az emberi testből a beteg testrésznek kivágása az egésznek fenntartása céljából mulaszthatatlan lehet, ezért, hogy valaha, amint nálunk a „Csendőrségi Szabályzat” (56. §-a 365. és 366. pontjában) előírta, „a kóbor cigányokat egy örskörletben sem szabad megtűrni, ezért őket, ha terhükre bűncselekmény nem volt megállapítható, illetőségi terhükre való toloncolás, ha pedig külföldiek, az országból való kitoloncolás végett a legközelebbi közigazgatási hatósághoz mindig be kell kísérni”, hát még, ha büntetésből bevonulásra váróról van szó, mint most a baranyai megyeszékhelyre kóboroltról, aki ha mondjuk hetvennégy évvel ezelőtt teszi mindezt, ugyanolyan sors várt volna rá, mint a „8 Órai Ujság” 1938. február 12-i számában ismertetett szegkovácsra:
„Ma reggel 8 órakor a gyűjtőfogház egyik belső udvarán felakasztották Varga Pál újpesti cigány szegkovácsot, aki 1936. november 19-én vasdoronggal agyonverte Streisinger Ernő vaskereskedőt. Már reggel 7 órakor hatalmas embertömeg feketéllett a gyűjtőfogház vasrácsos kapuja előtt, amelyet négyezres rendőrkordon vett körül reggel 6 órától kezdve. Csak a belépőjeggyel rendelkező ügyvédeket, bírósági tisztviselőket, rendőrségi embereket, újságírókat engedték be a belső udvarra, amelyen már tegnap fölállították a frissen ácsolt akasztófát. Mikor a gyilkos cigánylegény meglátta a látogatókat, görcsös zokogás rázta meg, percekig szóhoz sem tudott jutni. – »Ide jutottam« – mondotta végül remegő hangon –, »vigyázz nagyon kisfiamra, nehogy az legyen belőle, ami az apjából.« Közel egy óráig tartott a gyilkos menyasszonyának látogatása a fogházban, ahová azonban Varga Pál testvéreit nem engedték be. Este 7 órakor a gyilkos, aki menyasszonyának távozása után megtört és állandóan imádkozott, megkérte az egyik fegyőrt, hogy hozzanak neki valami vacsorát. Mikor megkérdezték, hogy mit szeretne enni és inni, húsz deka császárhúst és egy fél liter savanyú bort rendelt. Az éjszakát a gyilkos cigánylegény nyugtalanul töltötte, fel-felugrott ágyáról és állandóan az iránt érdeklődött, mennyi ideje van még hátra a halálig. Pont nyolcat ütött a fogháztemplom órája, amikor két fogházőr a lelkész kíséretében kivezette a kivégzés helyére a gyilkost. A bitófával szemben, az asztal mellett már ott álltak a hivatalos személyek. A barna csíkos ruhájú, fekete lakkcipős gyilkos, aki dacosan nézett szembe a bíróság tagjaival, remegő térdekkel állt meg az asztal előtt. Gátay bíró még egyszer felolvasta az ítéletet, majd átadta őt Bogár János ítéletvégrehajtónak. „Istenem, bocsáss meg nekem!” – voltak az utolsó szavai, pár perc múlva az ítéletvégrehajtó már jelentette: – Alázatosan jelentem, az ítéletet végrehajtottam.”
Nos, amint a beszámolóból kiderül, a gyilkos cigánylegényt hiába rázta meg görcsös zokogás, hiába remegett a hangja, hogy fia ne kövesse „példá”-ját, mi több, hiába esedezett bocsánatért Istenhez, nem kapott kegyelmet, elvégre, amint a Szentírás tanítja (Iz 26, 10), „ha kegyelmet kap az istentelen, nem tanulja meg az igazságot, az igazak földjén is gonoszságot művel, s nem törődik az Úr fölségével”, ezért reméljük, hogy ha csak egy szemernyi igazság is van a bírákban, ugyanúgy járnak el most Bándy Kata gyilkosával, mint ahogyan a hetvennégy éve elítélttel, különös tekintettel arra, hogy kihallgatásakor úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
