Úgy tűnik, legyen Bukarestben bármilyen politikai rendszer, annak szarkatermészete állandó marad, ugyanis velünk foglalkozó könyveikben változatlanul tőlünk lopnak történelmet, amúgy pedig hemzsegnek a hazugságoktól, így közülük a legújabbak egyike alighanem a román történelemhamisítás magasiskolája, amelyből megtudjuk, hogy bár valaha elnyomtuk őket Erdélyben és aztán erőszakosan akartuk őket elmagyarosítani, mégis milyen jót tettek nekünk, hiszen fehéren-feketén nekik (a Ionel Brătianu által vezetett akkori kormányuknak) köszönhetjük, hogy – 1919-ben – megszabadultunk a kommunizmustól.
Idén jelent meg Kolozsvárt Neagu Djuvara történészük közel négyszáz oldalas, eredetileg négy éve megjelent, román középiskolásoknak szánt könyve („O scurtă istorie a românilor povestită celor tineri”, „A románok rövid története”), amelynek magyar változatával tolmácsolója, dr. Horváth Andor szerint „olyan mű kerül olvasóink kezébe, amely a legjobb értelemben magán viseli az 1989 utáni fordulat jótékony hatását a történetírásra, általában véve a szellemi életre”.
Megtudjuk belőle először is, hogy „egyes krónikák” szerint a koraközépkori Erdélyben élt szlávokon kívül a „latin ajkú, vagyis a későbbi román nyelvet beszélők”-kel szemben (akik amolyan „kis román államalakulatok”-at képeztek) rendszerint csak erőszakoskodni tudtunk, hiszen önmagukénak tekintett földjük „kiaknázása érdekében a magyar királyok – ugyanúgy, mint Magyarországon – erőteljes telepítési politikát alkalmaztak: előbb a besenyők, majd a kunok ellen a Keleti Kárpátok lábánál letelepítették a határ védelmére azt a népet, amely velük együtt jött Európába, magyarul székely a nevük: származásuk nem teljesen tisztázott, de az biztos, hogy kezdettől fogva felvették a magyar nevet”.
Nos, a sosemvolt „kis román államalakulatok”-kal szemben az első román állam, a havaselvei Vajdaság a XIII. század első felében alakult meg, de mint a Magyar Királyság hűbérbirtoka, amelynek öt évszázadon át még saját alkotmánya sem volt (azzal 1830-ban az orosz fennhatóság ajándékozta meg, a „Regulamentul Organic”-kal), s így maga a történelmi Románia a két addigi román fejedelemség, Oláhország és Moldva egyesülésével csak 1859-ben született meg, ami pedig a székely történelem ilyetén való rövidre zárása után következőket illeti, megtudjuk azt is persze, hogy később sem hagytunk fel imperialista természetünkkel, hiszen nem elég, hogy a hajdani dákorománok nyiladozó öntudatának hajtásait rendre megnyirbáltuk, még az elbukott 1848-49-es forradalomért is hasznot húztunk:
„1867-ben létrehozták az osztrák-magyar uniót, vagyis a magyarokra bízták a birodalom keleti része fölötti uralmat, ami az ott élő kisebbségekre nézve valódi szerencsétlenséggel ért fel. Bizonyos értelemben visszaállították a középkori magyar királyságot, és jóllehet a magyarok nem is voltak többségben a hatalmuk alá tartozó területen, eképpen felügyeletük alá vonták a szlovákokat, a románokat, a dél-ukrajnai ruténokat. Az erdélyi románokra azért volt ez szerencsétlenség, mert a magyarok minden eszközzel azon voltak, hogy a kisebbségeket elmagyarosítsák.”
Ami általunk való „elmagyarosításuk”-at illeti, Olay Ferenc (1887-1936) miniszteri tanácsos mindmáig egyedülálló statisztikai alaposságú műveiből (A magyar kultúra válságos évei 1918-1927 (1927), Csonkamagyarország ellenséges megszállása és kulturális káraink (1929), A magyar művelődés kálváriája az elszakított területeken 1918-1928 (1930), Térképek a nemzetiségi terjeszkedés szolgálatában (1932), Magyarország a külföldi tankönyvekben (1933), Kisebbségi népoktatás (1935), Mit tanítanak a románok? (1935)) ennek pont az ellenkezője derül ki, az, hogy nemzetiségeink, miközben háborítatlanul éltek területeinken – mi több, tekintélyes összegű állami támogatást kaptak kormányainktól –, iskoláikban és templomaikban milyen magyarellenes propagandát fejtettek ki.
Amint írja (A magyar művelődés kálváriája az elszakított területeken 1918-1928), például az 1913-1914. iskolai évben Magyarország 16 929 elemi iskolája közül 3321 nem magyar tanítási nyelvvel működött, amelyek közül 2048 részesült államsegélyben, éspedig 1480 román, 182 német, 307 tót, 31 szerb, 40 rutén, 3 vend és 2 cseh iskola: ezeknél az iskoláknál az államsegély 1914-ben 2 615 000 aranykoronát (3 029 570 pengő) tett ki, középiskolai tanulóinknak pedig 82, 6 %-a volt magyar anyanyelvű, mégis 16 nem magyar anyanyelvű (6 román, 1 szerb, 9 német) középiskola működhetett”, miközben hazai román iskolákban például már az 1840-es években megkezdődött a Tiszáig terjedő Romániát ábrázoló térképek terjesztése, így „számos magyarországi görögkeleti és görög katolikus román iskolában foglaltak le ily térképeket, amelyeket a román tanítók és papok csempésztek be: a szerbek a világháború elején, a csehek 1915-től már szintén terjesztették a Délszláv Állam, illetve Nagy-Csehország térképeit”, ezért „1868-tól 1895-ig 164 tankönyvet volt kénytelen a magyar közoktatásügyi kormányhatóság kitiltani Magyarország területéről, amelyek között 84 román, 16 osztrák, 14 német, 18 tót, 12 szerb, 3 horvát, 9 rutén, 7 cseh és 1 magyar nyelvű volt”.
Ennyit általunk történt állítólagos elnyomatásukról, azonban a fortissimo csak ezután következik: bár valaha ugyebár elnyomtuk őket az erőszakos elmagyarosítással, mégis milyen jót tettek nekünk, hiszen fehéren-feketén nekik (a Ionel Brătianu által vezetett akkori kormányuknak) köszönhetjük, hogy 1919-ben megszabadultunk a kommunizmustól:
„A tisztességes magyarok ma is elismerik, nekünk köszönhetik, hogy 1919-ben megmenekültek a kommunizmustól, s azáltal, hogy három hónapig elfoglaltuk Budapestet, egy viszonylag demokratikus kormány kerülhetett hatalomra, az állam élére pedig Horthy tengernagy mint kormányzó”.
Arról persze, hogy az 1919. augusztus 3-tól november 14-ig tartó pünkösdi királyságuk alatt Budapestről, az Alföldről, a Dunántúl északkeleti részéből milyen nagy értékű állami- és magántulajdon ragadt kezükhöz (amelyet a szakértők 1922-ben harminc milliárd koronára becsültek annak inflálódása előtt), egy sort sem olvasunk, arról viszont annál inkább, hogy ők, a büszke Romulus és Remus-ivadékok is elkövettek viszont egy nagy politikai tévedést:
„Miután átengedtük az oroszoknak Besszarábiát és Észak-Bukovinát, le kellett mondanunk Észak-Erdélyről is. Véleményem szerint ez volt az elmúlt ötven évben elkövetett nagy politikai tévedésünk: harcolnunk kellett volna”.
Szóval az 1940. augusztus 30-án szentesített Második Bécsi Döntést nagy tévedés volt aláírniuk, mivel „van egy olyan elv, amelytől nem lett volna szabad eltérnünk: egy talpalatnyi földet sem feladni puskalövés nélkül”.
Talán ennyi szemelvény is elég volt annak illusztrálására, hogy úgy tűnik, legyen Bukarestben bármilyen politikai rendszer, annak szarkatermészete állandó marad, ugyanis velünk foglalkozó könyveikben változatlanul tőlünk lopnak történelmet, amúgy pedig hemzsegnek a hazugságoktól, amelyeket azonban, amint e példa is mutatja, ottani kollaboráns mieink lelkesen ajánlanak: így érik be az RMDSZ, a Markó Bélák és Cs. Gyimesi Évák vetése, nemzeti identitásunknak az övékétől való megvédése evidenciájának devianciává minősítésével.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
