Semmi sem állt távolabb tőle, mint az erkölcsi-politikai képmutatás, ezért csak azt kívánta, „ne legyen előny az, hogy valaki nem magyar”, ne legyen előny a könyöklés, a szavak arcátlan kiforgatása, a logikus érvelés helyett a világnézetileg ellenségesnek beállított személyek erkölcsi lejáratása, mi több, egzisztenciális ellehetetlenítése, tudva, hogy a kor bálványa, az újságíró, mi mindenre képes, hogy ne csak a felszínen habozzon, hanem egyenesen rivaldafényben tündökölhessen: mindegy neki, milyen társadalomban él, csak a sáp nem, amiért bármire kapható, érte kész mindenkor lejáratni az alkotót.

Se szeri, se száma az erről való, vele megesett történeteknek a „Segítség!” lapjain: Boór Bálintot a szobrait megsemmisíteni akarók állandóan zaklatják, ezúttal „a menekült székely egyetemi hallgatók képviselői”, imígyen:

„Újból csengettek. Bálint ajtót nyitott. Előre kifésült ünnepélyességgel két egyetemi hallgató jött be. Bemutatkoztak. Lécfalvi Kabos István és Baróti Balázs Benedek. Az alliterációs nevű kihúzta magát, megigazította a nyakkendőjét, szónokolni kezdett:

– Kedves Bálint bátyám, mint a menekült székely egyetemi hallgatók képviselői, ismerve ős turáni magyarságát, lángoló hazaszeretetét…
Bálint benyúlt a mellébe, az inge alá. Kínos arccal nyögte:
– Várj, fiam. Már reggel óta kínoz egy bolha. Hopp, megint elszalasztottam! Még kiszívja minden vérem.
A fiatalember nem zökkent ki:
– A legnagyobb magyar művészhez jöttünk, hogy azon a nyomorúságon, mely a nemzet jövőjét, az ifjúságot akarja aláásni, az ő nagy lelkével segítsen.
– Már ez is a léleknél van – mormogta magában Bálint.
– Távol áll tőlünk, hogy azt kívánjuk, hogy a mai nehéz gazdasági helyzetben készpénzzel hozzon nehéz áldozatot, hanem arra kérjük, ajándékozza kegyesen egyik kisebb művét nekünk, hogy azt az éhező diákok számára kisorsolhassuk. A jövő nemzedék örök hálája…
– Félrecsúszott a nyakkendőd – dünnyögte Bálint.
A fiatalember nyakkendőjéhez kapott. Bálint lassan ejtette egymásután a szavakat:
– Szorítsd meg jól, fiam, hogy ne jöjjön több hőhullám ki belőled. Mert már úgy fellelkesítettél, hogy majdnem kívánom a hősi halált. Hát kedves fiacskáim, édes jövő nemzedék, mikor a múlt nyáron olyan irtózatos hajszát intéztek ellenem, mikor lapomban kétségbeesett hívást intéztem hozzátok, hol voltatok akkor, hol volt az a húszezer éhező diák?
– Mi akartuk… A Hetéssy tanár úr tiltott be minden mozgalmat.
– Édes jövő nemzedék, mikor minden kenyérforrásom bedugták, mikor galádul el akarták venni mindenemet, mikor egy hülye idegen sehonnani, csak azért, mert államtitkár, meghurcolhatott minden bíróság előtt, hol volt az a húszezer turáni diák?
– Plachota államtitkár úrnak nagy befolyása van a diákmenzákra, nem merhettünk…
– Mikor a Toldimat kiállítottam s a jöttment korcsok magyar sajtója agyonhallgatta vagy megpiszkolta, mikor lakáj-tanárok a katedrából s Krisztus szenzáljai Szűz Mária vagy Kálvin hóna alul köpdösték művészetemet, csak azért, mert új szépség, ős emlékezéssel magyar és jövőt teremtőn forradalmas, hol volt az a húszezer lánglelkű diák?
– Az elnökünk, Wolfenauer Tibor akadályozott meg minden mozgalmat.
A roppant testen kidomborodott a földből jövő erők pátosza. Állkapcáin irtózatos harapás vonaglott, felégő arcát odatartotta a két megrökönyödött gyermekember elé:

– Hát menjetek a Plachotáitokhoz, a Wolfenauereitekhez, idegen császáraitokhoz. Kolduljatok szent püspökeiteknél, kegyes grófjaitoknál, húszezer lélekért csak adnak egy kevés húsnélküli főzeléket. Megpumpolni, megrabolni, kikönyörögni a nehéz falatot a számból, azt tudnátok. De amikor jajgatok elhagyatottságomban, amikor riadót fúvok vagy sikoltom a magyar halált, akkor idegen püspökeitek szoknyája alul sopánkodtok felforgatónak, veszélyesnek, mérgezőnek. Ti vagytok a jövő nemzedék, ti vagytok a fiatalok! Ma én, a negyvennégy éves Boór Bálint vagyok az egyetlen fiatal Magyarországon, ma itt én vagyok a fiatalság. Ti vének vagytok mint egy tizedárára vénült szajha s az ezeréves idegen szifilisz rágja lelketeket. Nincs fiatalságotok hősi akaratra, nincs szemetek az élet meglátására és földsüketek vagytok a szépség hívásai előtt. Döglött lelkű apák rothadt kölykei, dögöljetek meg, dögöljetek meg!

Kinyitotta az ajtót, kituszkolta a két elbódult fiatalembert.”

Miért? Mert csak azt kívánta, hogy „ne legyen előny az, hogy valaki nem magyar”, ne legyen előny a könyöklés, a szavak arcátlan kiforgatása, a logikus érvelés helyett a világnézetileg ellenségesnek beállított személyek erkölcsi lejáratása, mi több, egzisztenciális ellehetetlenítése. Pedig ami az utóbbiakat illeti, volt belőlük része bőven, elkeseredésében ezért 1925-ben „Segítség” című regényében drámai vallott róluk: mindhárom kötetében a vérbeli pamfletíró könyörtelenségével mutatott rá arra, tudva, hogy a kor bálványa, az újságíró, mi mindenre képes, hogy ne csak a felszínen habozzon, hanem egyenesen rivaldafényben tündökölhessen: mindegy neki, milyen társadalomban él, csak a sáp nem, amiért bármire kapható, érte kész mindenkor lejáratni az alkotót, jelen esetben idősebbik önmagát, Boór Bálint szobrászt:

„Hevesi Simon, a híres zsidó újságíró, aki az ablak mélyedésébe húzódott s nagy szemüvege mögül mosolyogva nézte, hogyan ölik legfőbb erejüket a filiszteusok, most mutatott tisztelettel szólt:
– Kedves mester, ha kegyeskednék a Drámai Újság számára egy-két kérdésre felelni.
– Kérdezzen – ásított Bálint.
– Mi a véleménye Mesternek a König Lajos legújabb darabjáról?
Bálint tudta e kérdés kettős célját. Az ő véleményével akarják agyonütni ezt a túl sok szerencséjű jelentéktelen írót. És mert az ügyes sváb irodalmi rövidárus nagy nemzeti népszerűséggé tudta felépíteni magát, ugyanakkor a kimondott vélemény újabb hajszát vadít ellene. Lanyha megvetéssel felelt:
– König éppen olyan tehetség, mint az önök Reiner Frigyese.
Az újságíró szeme mélyén levő szem gyűlölettől lett homályos. Reiner, aki szellemeskedő, ügyes és nagyon rokonlelkű műveivel az ország összes kereskedelmi utazóját az irodalom felé csalta, volt az ő saját bálványuk s az ország világdicsőségének reklamálták. Mélyen meghajolt és jegyezte:
– A szobrász mosolyogva felelt: König egészen jelentéktelen író, a drámához pláne semmi tehetsége sincs. Ma Magyarországon csak Reiner Frigyes jelent drámairodalmat.
Most megint a művészre nézett, arca kinyilatkoztatást váró feszült figyelem volt:
– Hogyan képzeli el, mester, a mai politikai helyzet megoldását?
Bálint fáradtan hullatta az ezerszer megismételt kátés mondatot:
– Csak is egy, az ország összes adottságaira épített demokráciában, mely biztosítja a magyar falu, a magyarság nagy tömegei számára a fejlődés minden lehetőségét.
Hevesi jegyezte:
– Boór Bálint szenvedélyesen, kiáltva mondta: Magyarország belső nyugalmát s külső becsülését csak is egy liberális progresszív radikalizmus mentheti meg a nemzetközi elemek bevonásával.
– Még egyet kérdezhet, de aztán kidobom – mondta álmos-kedélyesen a művész.
Az újságíró arca most nagyon titokzatosra és kedvesre változott:
– Kedves mester, igaz-e, hogy komoly viszonya van egy fiatal úri lánnyal, és el akarja venni?
Bálint alsó állkapcáján előre torlottak az izmok, homlokán megmélyült egy függőleges redő. Aztán elszélesedett ajakkal szólt:
– Ez a kérdés se nem elég érdekes s nem is túl bizalmas. Menjen be a fürdőszobámba, ott talál egy fehér szekrényt, abban tartom a szennyesemet. Olvassa ki levetett ingeimből és alsónadrágaimból biológiai magántitkaimat. Fényképfelvételeket is csinálhat a lapja számára.”

Úgy látszik, már akkor is világnézeti vita helyett ellenségét intimitásokkal lebunkózó riportereké volt a médiavilág, hát még ma, amikor (bal- és jobboldali) köreikből tovatűnt az érvelés, a logika, mi több, a minimális etika, mellyel pedig állítólagos példaképük, Voltaire, rendelkezett, aki ellenségeinek kijelentette: „Semmiben sem értek veletek egyet, de életemet adnám, hogy elmondhassátok véleményeteket!” Igen, ezért, hogy halálosan irtózott a mai médiavilágunkat persze az akkorinál alighanem összehasonlíthatatlanul inkább determináló totális toleranciadeficittől, amely száműzi nemcsak a logikát és a retorikát, hanem a legelemibb etikát is: csípőből tüzel érveléstechnikához ragaszkodó áldozataira, gondosan ügyelve mindig arra, hogy ellenfeleit vagy leggyengébb, vagy kreált képviselőivel próbálja lejáratni. Nem új történet ez, és hogy mennyire nem, mutatja az „Életeim” egyik jelenete párizsi éveiből, melyből kiderül, mennyire fényévnyi távolságra állnak állítólagos ikonjuktól, Voltaire-től. (Mielőtt idéznénk, magyarázatul annyit: 1905 és 1912 közötti párizsi útjai során ellátogatott a széles körű nyilvánosság előtt tartott „conférence contradictoire”-okra, „ellentmondó előadások”-ra, melyek, mint írja, abból állottak, hogy „rendesen bizonyos szabadkőmíves liberális csoportok meghirdettek egy témát, melynek rendesen egy főelőadója volt, aki nagy előadást tartott., de meghívták azokat is, „akiknek ellenkező nézete van”, és bárki hozzászólhatott az előadott témához: mármost természetesen a meghirdető szervezet tömegei elzúzó többségben szállták meg a termet”.)

„Egy Sebastien Faure nevű képviselő hirdetett „conférence contradictoire”-t a katolicizmus csődjéről, széles mondatokkal hívva meg az „ellenkező nézetűeket”. Ravasz és ügyes szónok volt. Mindenekelőtt előadta, hogy ő is jezsuiták iskolájában tanult, egyáltalán nincs elfogulva a katolikus egyház ellen, és előadásában be fogja tartani a tudományos tárgyilagosság parancsait.

Széles megalapozással órákig beszélt. Ez is a taktikához tartozott. Annyit beszélni, hogy a közönség holtra fáradjon a szörnyű melegben, és ne legyen már türelme meghallgatni az ellenkező vélemény szónokait. Vázolta a papi hatás, különösen a jezsuiták eszközeit. Felidézte a múltat, boncolta a papság szentségének tételét, a szentek tiszteletét, a pápa csalhatatlanságát, a gyónás intézményét, ezt különösen részletesen. A végső eredmény ez volt: a katolicizmus volt, modern államban, a modern természettudományos világnézet mellett lehetetlen. Újat nem mondott, de nagyon ügyesen beszélt a szenvedélytelenség gondosan felöltözött maszkja alatt. Beszéde éjfél után ért véget. A terem jelentékeny része viharosan tapsolt, az ellenzék hallgatott, elnyomva az ügyes taktikától, a nagy számtól, a rettentő hőségtől és a késői időtől. Ekkor Faure nagy biztosan szétnézve a nagy teremben, mondta:

– Mi elmondtuk a mi nézetünket, a mi érveinket. Méltányos dolog, hogy ha van valaki a teremben, akinek más nézete van, szintén előadhassa érveit. Kíván valaki felszólalni?
Halálos csend lett a teremben. Pár másodperc múlva Faure újból kérdezte:
– Van valaki, aki meg akarja cáfolni állításaimat?
Újból csend.
A zsűri már úgy tett, mintha távozni készülne. Ekkor a színpadszerű pódium mélyéről egy hang vakkantotta:
– Moué! (Moi.)
Óriási kacagás csörgött fel az egész teremből. Furcsa alak evickélt a pódium elejére, minden mozdulatában ábraszerűen mutatva a gyengeelméjűt. A nyakában olvasó, színes pogácsákból egybefűzve, mellén egy éktelen nagy kereszt. A félkegyelműek üres vigyorgásával mondta:
– Breton paraszt vagyok. Katolikus vagyok. Katolikus vagyok.
– És miért katolikus? – kérdezte fölényes mosolygással Faure.
– Mert a mamám és a tatám, a nagymamám és a nagytatám, a dédmamám és a dédtatám…
Nem folytathatta tovább a kacagásciklontól, valósággal leröhögték a pódiumról. Hát bizony ez mocskos eszköz volt. Természetesen ezt a figurát Faure-ék kreálták, valószínűleg nem volt sem breton, sem paraszt, hanem valamely színház kóristája vállalta ezt a szerepet.
Faure és a „zsűri” diadalmasan mosolyogtak.
– Nincs senki, aki még hozzá akarna szólani? – kérdezte.
Senki sem jelentkezett. A zsűri diadalmas arccal állt fel. Ebben a pillanatban a pódium mélyéről egy mély zengésű, kellemes hang szólt:
– Pardon, Messieurs, une minute.

Egy magas, legfennebb harmincöt éves katolikus pap jelent meg a pódiumon. Szép alkotású fej, fekete haj, fekete szakáll. Szemeiből, arcából derült jóság és nyugodt bátorság sugárzott. Mellén kereszt volt. Legnagyobb csodálatomra Faure és a zsűri arcán, bár eddig igen jó színészeknek bizonyultak, valóságos megrökönyödés látszott. A hallgatóság egy része dühösen ordította:
– Eláll! Eláll! À bas la calotte! Le a csuhával!
De a közönség nagy része mégis elég francia volt ahhoz, hogy ilyen nyilvánvaló méltánytalanságot ne tűrjön. Még a Faure-pártiak jó része is felháborodva kiáltotta:
– Beszéljen, joga van hozzá.
Faure végigkémlelt a termen. Világosan láthattam, hogy a terem nagy része meg akarja adni a szót az ellenkező véleménynek. Vállat vont és unottan mondta:
– Parlez, Monsieur.
A pap beszélni kezdett. Egyáltalán nem foglalkozott ellenfele személyével. Nyugodtan, világosan magyarázta meg az egyház lényegét és hivatását. Megmutatta, hogyan folyik ebből a papi hivatás szentsége. Megmagyarázta a szentek tiszteletének nagy emberi értelmét, a jók szolidaritását esendő testvéreikkel. Ilyen értelmet adott a gyónásnak is: az esendő ember pap testvéréhez viszi lelki terhét, hogy az segítse leemelni vállairól. Kifejtette a pápai csalhatatlanság elvének kikerülhetetlen logikáját az egyház előbb előadott lényegéből és hivatásából.
A harmadik mondatnál már az egész terem mély csendben figyelt, aztán fel-felzúgott a taps, a hallgatóság nagyobb része tapsolt. Faure úréknak rossz percei voltak. A pap beszéde után hirtelen bezárták az előadást.”

Szóval azonban Faure végül mégis belátta, jobb, ha ragaszkodik az „audiatur et altera pars”, azaz a „hallgattassék meg a másik fél” bölcsességhez, elvégre mégsem lehet csuklóból ítélkezni.

Végül még egy különösen is elrettentő példa (ismét a „Segítség!”-ből), mennyire gyűlölte a keresztény-nemzeti cégér alatt elkövetett etikátlanságot, az immoralitást. A regényben a görénykurzus szerkesztői, újságíró többnyire az immoralitás képviselői, olyanok, akik az általuk hangoztatott – akkor éppen „nemzeti-keresztény” – elvek kreált képviselői, mint a csak „sápadt versikéket és pincevilágítású elbeszéléseket” írogató könyvkiadó, Holló Géza, aki az író regénybeli fiatalabbik önmagának, Baczó Mózes költőnek felajánlja, hogy kiadja verseit:

„– Nagyon, nagyon szeretném, ha ki tudnám adni a verseit, Baczó úr.
Egy nagy hűvös utca nyílt a Mózes mámorába. Téveteg szemmel, mintha nem tudná, nagy boldogság vagy tragédia kopogtat a lelke ablakán, kérdezte:
– De hát mi akadályozná?
Holló aggályosra borult:
– Rengeteg kiadásom van. A Roznyák verskötetén milliókat vesztettem, most használhatom pakoló papírosnak. Senki sem vesz könyvet, különösen verseskönyvet. A kiállítás költségeit még csak fedezném, de az a rengeteg honorárium.
– Micsoda honorárium? – kérdezte gyermekes felpattanással Mózes.
– Hát az ön honoráriuma.
Mózes elpirult, mint egy mások előtt megölelt menyasszony.
– Nekem nem kell honorárium, fütyülök a honoráriumra. Csak szép legyen a könyv.
Holló egyszerre száz Holló lett és mindenik barátságot forrósított Mózes felé. Beszéltek az újabb irodalomról, koccintgattak, majd Holló lanyha szórakozottsággal egy papirost keresett elő zsebéből s vagy tíz soros szerződést írt rá. Odatartotta a fiúnak:
– Talán jó lesz, ha ezt a kis firkát aláírja, úriemberek közt elég ennyi.
Mózes olvasatlanul dobta nevét az írás alá s egész gőgös gyermekszíve a torkába duzzadt. Holló zsebre tette az írást s szemeivel beleásva a Baczó szemeibe, óvatos-hidegen kérdezte:
– De ugye ön mondott le önkényt a honoráriumról?
– Természetesen – és megint elpirult.
Holló megcsordult szeretettel ütötte poharát az övéhez:
– Szervusz, Mózsikám, tegezzük egymást!
Ez a pohár visszavitte Mózest a mámorába. Elkezdett valamit szavalni a magyar forradalomról, a világ megtisztításáról, de Holló már tovább sompolygott egy székkel. Mózes fizetésre hívta a korcsmárost, mindent ő fizetett, még a Holló vacsoráját is.”

Mózes egy év múlva aztán mégis meggondolta a kiadást, felkereste Hollót:

„– Eljöttem, hogy visszakérjem a kéziratomat. Nem akarom többé kiadni a verseimet.
Holló úgy hunyorgatott feléje, mint a macska a gőzölgő fazékba:
– Mit tetszik keresni? Kihez van szerencsém?
Mózesnek türelmetlen lett a hangja:
– Ugyan, kérlek, csak megismersz. A verseimért jöttem.
Hollónak még bizonytalanabb lett az arca.
– A verseiért? Szabad kérnem a nevét?
– Baczó Mózes vagyok. Most csak emlékszel rá?
Holló nagy ködből intett ki:
– Tessék a Zucca úrnál tudakozódni. Benvenutó, kérlek, ez a fiatalúr a verseit keresi.
Odamosolygott az olasznak s visszamerült az ó-kínai keramikába. Az olasz melegen rázta meg a Mózes kezét:
– Tudja, hogy ön csodálatosan hasonlít egy szirakuzai Hermes-fejhez? Az örök kérdés az arcon. Ez voltaképpen az egész görög művészet. A görög szobrászat nem megoldás, hanem keresés. Az összes ránk maradt emlékek egyetlen kérdésnek a darabjai: mi az élet? Mi az ember? A görög szobrászat voltaképpen a gnosztikus filozófia márványban…
– A verseimet kérem vissza. Nem fogom kiadni őket – zsilipezett közbe Mózes.
Zucca átkiáltott Hollónak:
– Te, Géza, olvastad Kernernek a görög művészetről szóló legújabb munkáját? Legközelebb meg fogom cáfolni. Az utolsó betűig megcáfolom.
Mózes türelmetlenül tipegett. Zucca kiszólt az áradatából:
– Nem emlékszem semmiféle Baczó versekre. Tessék Kalecsák úrhoz fordulni. – A Baczó nevet erősen megnyomta s odavillantott szemeivel Kalecsáknak.
Mózes odament a vastag ellenséghez. Kalecsák előre kérdezte:
– Mikor adta be Bakó úr azokat a verseket?
– Nem Bakó, hanem Baczó. Van már egy éve, magának Hollónak adtam át.
Kalecsák eltöprengett:
– Baczó, Baczó! Lássuk csak. Nem egy nagy kék fedelű füzetben volt?
– Igen, kék vászonfedelű.
Kalecsáék kinyitott rengeteg fiókot, egy nagy íráscsomóban kutatni kezdett. Aztán kihúzott egy nyomtatott nyugtát, melyre egy megsárgult papiros volt ráragasztva. Súlyos nyugodtsággal mondta:
– Igaz, igaz. Baczó Mózes, ugyebár? Vissza akarja kapni a verseit?
– Igen.
– Itt a nyugtája. Önnek kifizetett a vállalat ezekért a versekért ötmillió koronát. Hajlandó valorizálva visszafizetni?
Mózesnek lángba borult az arca:
– Egy fillért sem kaptam! Úgy adtam Hollónak egy éjszakai megbeszélés után.
Kalecsák gúnyosan tartotta eléje a nyugtát:
– Ez nem az ön írása?
Mózes mohón hajolt a nyugta fölé. A ráragasztott papírosban visszavillant a korcsmai papírszelet. Tényleg az volt rajta, hogy verseiért ötmillió koronát átvett. Ő akkor olvasatlanul írta alá.

Nagy bágyadtság öntötte el tagjait. Minek dühöngeni, minek veszekedni? Ha egy gazembert le is ütne, nem lenne kevesebb gazember a világon.”

Nem bizony, olyannyira, hogy erre való tekintettel mindig sis távol tartotta magát a pártpolitikától: hiába próbálták például sümegi tanárságakor beszervezni a szabadkőművességbe, nemet mondott, tudván, nem hajlandó semmilyen közösségi cégérre hivatkozó egoista izmus szekértolója lenni, miként az 1919-es összeomlás után sem lett a keresztény (szerinte pedig, mert sunyi, büdös és lop, görény-) kurzus marionettfigurája, majd (minden hívás ellenére) Rassay Károly Nemzeti Demokrata Pártja országgyűlési képviselőjelöltje, hiszen, amint már 1914-ben leszögezte, „összeférhetetlennek neveznek, mert törpének látszanak, ha melléjük állok”.

Ismertetett etikai következetességei miatt saját tábora általi állandó, legfájóbban meg nem értettségéből következő mellőzöttségére ő maga magyarázatul ugyanekkor így vallott: „Hősnek születtem s epikára. Hitvallónak, tisztának, szentnek. De mindennap mindennapi volt s emberek mérsékelt emberek. Összetörtem a nagy vonásokat, karikatúrákba tréfáltam erőmet, hogy megbocsássák a különbségem, hogy ne nevessék, hogy tragédia vagyok. Hányszor vágtam hasra magam a sárban, csak hogy pajtásnak örvendhessenek, csakhogy ne sértse őket egyedüliségem.”

Aki a tudósok, művészek vagy politikusok életét közelebbről ismeri, bizonyára felfigyel tehát arra, mennyire magányosak, sőt csaknem megközelíthetetlenek, másként nem őrültek, csak más mércével mérendők a többieknél, mert Ady szavaival lényénél-lényegénél fogva mindegyikük folyton „mást akar, mint mi most van, / kényes bőrét gyáván nem óvja”. A teremtő, az alkotó elmék ilyetén mindig is magányosak, sőt megközelíthetetlenek a kollektivizált embermilliók számára, mert individuumuk legsajátosabb spirituális és fiziológiai képességösszességével mindenben a jobbat, szebbet, igazabbat keresik, mert nem reprodukcióra, hanem kreációra termettek, a célok és lehetőségek maximális kiaknázására, a „miért”-ek felvetésére és megválaszolására, a „hogyan”-ok megkeresésére és megmutatására, sohasem az alanyra, hanem mindig a tárgyra fókuszálva, így nem azt nézve, mások miként viszonyulnak hozzájuk, hanem hogy ők hogyan hozzájuk.

Ezért, hogy amint Szabó Dezső megfogalmazta, „axióma gyanánt ki lehet mondani, az a lelki viszony, melyet közönségesen barátságnak neveznek, a zseni számára lehetetlen: a zseninek lehet Sancho Panzája, lehet udvari bolondja, lehet hűséges segítő pajtása, de barátja nem: lényegénél fogva magányos, egyedül álló szellem”, mert tudja, hogy aki mindennek és mindenkinek barátja, valójában semminek és senkinek, aki ilyetén nem a mennyiség, hanem a minőség embere, aki a szó legteljesebb értelmében igazságfanatikus, tudván, az igazság akkor is igazság, ha csak egy vallja, de akkor is, ha egy se. Ez a nyárspolgárok számára mindenkor értelmezhetetlen s követhetetlen etika nála sem ismert soha elpártolást, csak abban való megmaradást, a szó szoros értelemben mindhalálig. Ennek torokszorító példája egyik halála előtti vallomása. Egy emigráns újságírónk, Dr. Csávossy Leó 1954-ben feljegyezte, hogy kollégáinak egyike beszámolt neki „Az elsodort falu” legendás írójával való halála előtti találkozásáról: eszerint amikor a muszkasereg már elérte Vecsést, arra a kérdésére, Budapesten marad-e vagy pedig a Dunántúlra költözik, kategorikusan kijelentette:

– Nem mozdulok sehová: ha az Isten azt a végzetet mérte ki rám, hogy meg kell halnom, akkor inkább pusztuljak el itt, a magyar fővárosban. Szép halott lesz belőlem, kellemes pecsenyéje leszek a keselyűknek. De nem fontos! Meg vagyon írva: „e jelben győzni fogsz!” Erre mellényzsebéből elővett egy kis feszületet s hozzátette: „– Tudod, kitől kaptam? A jezsuita rendházfőnöktől. Ez az egyetlen ékszerem, a legbecsesebb emlékem, pedig én kálvinista vagyok. De a szívem felett fogom hordani halálomig.” Amint újságírónk hozzátette, az író józsefvárosi elárvult sírhantjára helyezett egyszerű, ormótlan fejfáján a holdvilág fényében egyszer csak valami megcsillant, és amint megnézte közelről, ezt a kis ezüst feszületet pillantotta meg, kérdezve, hogy vajon ott fent a mennyekben megírja-e legújabb korszakalkotó regényét, „Az elsodort Budapest”-et?

Talán nem is gondolnánk, e kérdés ma mennyivel égetőbb, mint volt akkor, amikor még létezett hazánkért nemcsak kérni, hanem neki adni is akaró ifjúságunk, szemben jelenünkkel, és hogy mennyire, mutatja egy közelmúltbeli történet: roskadásig tömött buszon egy feltételezhetően egyetemista nem sajnálta az időt arra, hogy megmagyarázza idős utastársának, miért nem képesek megérteni az idősek a fiatalokat: – Maguk velünk ellentétben egy teljesen más, majdnem primitív világban születtek és nőttek fel! Határt nem ismerő hencegéssel aztán így folytatta tovább: „– Mi, mai fiatalok az internet, a tévé, a szuperszonikus repülők, az űrutazások, a Holdjáró ember korában nőttünk fel, űrszondáink már a Marson járnak, atomhajtású hajóink, hidrogénjárású autóink, hovatovább csaknem fénysebességű számítógépeink vannak.” Egy kis csend után utastársa ezt felelte: „– Igazad van, fiatalember, nekünk mindez nem volt meg, amikor fiatalok voltunk, következésképpen feltaláltuk őket! És most mondd meg nekem, kis hülye ifjonc, Te mit készítesz a következő nemzedéknek?”.”

Ezt kérdezhetjük mi is Szabó Dezső etikáját bemutatván, nem kevés irigységgel, hogy idejében távozott árnyékvilágunkból, az elsodort Budapestről, életművével mégis meghagyva a reményt, hogy maradnak mindenkor azért, akik tudják, hogy nincs és nem is lehet más etikai alap, mint az, hogy „nem lehet a halál egy nemzet célja”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info