A szánalom, a szolidaritás, az empátia nála persze nem az infantilizmus, az ügyefogyottság szinonimája volt, amit híven tükröz megannyi műve, ugyanis számára „hazaellenes mindenki, ki öt, tíz vagy nem tudom hány ezer holdnyi vagyonnal azt mondja a nyomorgóknak, ne gondoljatok az anyagiakkal, éhezzetek a hazáért”, továbbá nem hatja meg a tanártársadalom panasza már-már elviselhetetlennek vélt helyzetéért, hiszen képviselőinek zöme hagyta, hogy kizsákmányolják, egyértelművé téve, hogy ilyetén „kisebb bűnös az, aki rabol: a nagy bűnös az, aki rabolni enged”.

Minderről drámai erővel számol be különösen is két levele. Az egyiket 1911-ben írta
gróf Tisza István földbirtokos úrnak, Magyarország miniszterelnökének, a tanári bérek emelését kívánva, leszögezve benne, „hazaellenes mindenki, ki öt, tíz vagy nem tudom hány ezer holdnyi vagyonnal azt mondja a nyomorgóknak, ne gondoljatok az anyagiakkal, éhezzetek a hazáért. Hazaellenes, mert kompromittálja a haza fogalmát. Nagyméltóságod szereti a hazát a maga módja szerint (tízezer jóllakott, húsz millió éhes idealistával), mi a magunk módja szerint (minden becsületes munkát gond nélküli, elégedett élet illet meg.”

A másikat 1923-ban a tisztviselőkérdésről, rámutatva, mikor van és mikor nincs helye a hatalommal szembeni lojalitásnak (amelyért mellesleg dr. Töreky Géza államügyész kétévi fegyházra és 100 000 korona pénzbüntetésre ítélte s csupán ügyvédje fellebbezési beadványainak volt köszönhető, hogy a harmadfokú tárgyaláson az ítélete egy hónap felfüggesztettre és 50 000 koronára mérsékelték): ebben egy helyzetét tűrhetetlennek tartó tanár panaszlevelére válaszolva azt írta, hogy egyenesen csak azt kapják, amit megérdemelnek, amiért, hasonlóan az amerikai regények azon rabszolgáihoz, akik kizsákmányolóik mellé állnak, akárhányszor megkorbácsolják is azok őket, amiért nem teremtették meg „az összes dolgozó kéz és dolgozó agy egyetemes szolidaritását az országban”: „Az Önök hazaáruló baromi idealizmusa miatt ment tönkre szellemileg és anyagilag a magyar középosztály. Az Önök magyargyilkos, gyáva idealizmusa miatt maradt szervezetlen a magyar intelligencia. Az ember lényegileg ragadozó állat, s kisebb bűnös az, aki rabol: a nagy bűnös az, aki rabolni enged. A bekövetkezett tragédiákért, a szétdarabolt országért, a kirabolt magyarságért a felelősség nagy része Önöket terheli.”

Mindkét idézett nyilatkozata megmagyarázza, miért volt számára az erkölcs a politika egyedüli alfája és ómegája, ilyetén miért nem „homo politicus”, hanem „homo moralis” volt: távol állt minden részérdektől, pártpozícióba szorítottságtól, hiszen mindig az „egész látóhatár” érdekelte, távol tartva magát a politikai paletta bal- és jobbszárnyától.

Az élet morális tisztelete szülte nála a teremtő szellemhez illő alkotó ösztönöket és indulatokat, melyek, ahogyan találóan fogalmaz az őt értő irodalomtudós, Várkonyi Nándor, „elemi erővel élnek benne, a megnyilvánulásuk is hasonló a természet jelenségeihez: olyanok, mint a napfény, a vihar, az árvíz, a tűzhányókitörés. Tulajdonképpen csak kétféle érzést ismert: a szeretetet és a gyűlöletet, s ezzel árasztotta el valaminő felsőbbrendű félistenként teremtményeit, a magyarságot. Józan bírálói romantikusnak bélyegzik, s valójában az is a javából: romantikus, mint a táltosok, titánok, demiurgoszok, a sárkánytestből és angyalarcból alkotott, ősrégi szörnyistenek, akik magukban hordozzák a természet ellentétes, de alkotó erőit. Ahogy a természet nem magyarázkodik, hanem csak megnyilatkozik az áldást hozó napfény, vagy a pusztító vihar, a termékeny eső, vagy a sorvasztó aszály, az árvíz, a földrengés alakjában, azaz ahogyan a természet revelálja önmagát, akként Szabó Dezső is csak revelált, megnyilatkozott zsenijének törvényei szerint. Ezért nem voltak tanítványai, akik eszméit tovább fejlesztették, rendszerré dolgozták volna ki, hanem csak hívei és rajongói. Mindig közvetlenül a közönséghez szólott, kocsmaszobákban, előadótermekben, válogatás nélkül mindenkihez, akit a véletlen, a kíváncsiság vagy a rajongás hozott oda. Folyóiratokba nem dolgozott, közös munkát nem vállalt senkivel, klikkek nem csoportosultak köréje, lapjait, röpiratait egymaga írta és maga adta ki. És mégis: senkinek sem volt oly nagy, közvetlen hatása, mint neki, mert mágikus erőket hordozott magfában, amelyekkel elbűvölte a tömegeket: a szeretet és a gyűlölet egyenlőképpen erős, elemi mágiáját sugározta magából. Bátran szólhatunk gyűlöletről is, egyéniségének és művészetének minden fogyatkozásáról, mert a mérték, amit reá alkalmaznunk kell, nem az átlagember arányaihoz szabott. Aki nagyon szeret, joga van gyűlölnie is. Szeretni csak a fajtáját és önmagát szerette, de gyűlölni azokat gyűlölte elsősorban, akiket a magyarságra ártalmasoknak tartott. Ez a gyűlölet tehát a szeretetnek egyik formája – bizonyára nem az evangéliumi szeretet, hanem a kentauré, a félig ember, félig állat-istené, aki varázstudományával gyógyít és orvosol, de patájával kígyókat tapos. Ezt az ősi, mitológiai erejű indulatot érezte meg benne a magyarság, s ezért gyűlt köréje bírálat nélkül, de tömegestül.”

Alighanem ez a kulcs etikája megértéséhez, vagyis nem másról van szó végső soron, mint annak savához-borsához, a szeretethez. Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra. „A keresztény nem gyűlölhet, csak szerethet” – halljuk szószékekről is, azt viszont alig vagy egyáltalán nem, hogy valójában a szeretet és a gyűlölet, amint Caius Valerius Catullustól Aquinói Szent Tamáson át Szabó Dezsőig minden gondolkodó hirdette, önmagában közömbös, ellenben mindegyik létjogosulttá válik, de csak akkor, ha a gyűlölet a rosszra, a szeretet, ha a jóra irányul, miközben persze örök kérdés, hogy ha az idegen hódít, mitől szeretet, ha ellenállunk neki, mitől gyűlölet?

Mindegyik létjogosulttá válik, de csak akkor, ha a gyűlölet a rosszra, a szeretet, ha a jóra irányul: ezt ismerte fel önkéntelenül már a római lírikus, Caius Valerius Catullus is: „Odi et amo, quare id faciam, fortasse requiris: / nescio, sed fierí, sentio et excrucior”, vagyis „Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt, / Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín.”, Szabó Dezső pedig ennek jelentését kibontva (a világirodalom legnagyobb drámaíróihoz, így Szophoklészhez, Shakespeare-hez, Molière-hez vagy Katonához, Madáchhoz hasonlóan) felismerte, hogy bizony „csak az tud igazán szeretni, aki igazán tud gyűlölni, és csak az tud igazán gyűlölni, aki igazán tud szeretni, hisz mint az élet védő, megtartó, indító princípiuma: a kettő egy és ugyanaz”, vagyis olyan, mint egy bot, melynek két vége van.

Bármennyire is meglep sokakat, a keresztény, mindenekelőtt a katolikus erkölcstan lényegében szintén ezt tanítja: amint Aquinói Szent Tamás nyomán Evetovics Kunó leszögezi (Katolikus erkölcstan, 1940), a vágyó törekvéssel kapcsolatos érzelmi hullámzások, kedélyindulatok (passiones concupiscibiles) közül amíg a gyűlölet (odium) az érzéki-szellemi rosszra, addig a szeretet (amor) az érzéki-szellemi jóra irányul, vagyis kiegészítik egymást, így az előbbi, ha elfordulás vagy megvetés formájában embertársaink rossz tulajdonságaira vonatkozik, megengedett, sőt az erkölcsi jó követése által boldogságra vágyó természetünkből természetesen következik, kivéve, ha mértéke nagyobb, mint amennyit azok megérdemelnek, illetve, ha személyük (megjavulásuk lehetetlenségére hivatkozó) végső megvetésére, ennek jeleként különösen is életük kioltására vonatkozik.

Persze nem véletlen, hogy a kettő közül az előbbi létjogosultságát annak kizárólag rosszra irányulása ellenére tagadó mindenkori szeretetbajnokok már Szabó Dezsőt is folyamatosan gyűlölködéssel vádolták, amikor kissé megsokallta az „idegen étvágyak”-at, így 1936-ban „Válasz egy katólikus fiatal lánynak” című nyilvános levelében még ő kényszerült magyarázatra, amiért az azt állította róla, hogy a szeretet helyett a gyűlöletet teszi politikája tengelyévé:

„Igen, Húgocskám. Amikor bement egy mezítlábas, rongyos ruhájú galíciai zsidó egy magyar faluba egy hordó pálinkával. És egy pár év alatt hozzája szakadt a magyar paraszt munkájának minden eredménye, földje, háza, tehenei, hozzászakadt az ősi nemesi kúria s a gazdag kalászú földek. És míg a koldusbotra jutott magyaroknak ezrei mentek Amerikába vak tántorgással idegen kenyeret keresni, az ő fia mint főrendiházi tag, széles feszengéssel ült a vagyonba, a hatalomba, az élet minden jóságába, ez Szeretet volt, ez tiszta, keresztény levegő volt. Olyan tiszta levegő, hogy éhes, ápolatlan magyar gyermekek ezrei fulladtak bele. Mikor a germán középszerűség Egyházban, hadseregben, egyetemeinken, hivatalainkban dús cirógatások közt jut vagyonhoz, hatalomhoz, dicsőséghez és a magyar zseni üldözve, megtagadva, a kenyér minden lehetőségétől elzárva pusztul sírjába, ez megint Szeretet, már majdnem erotika, ez megint tisztaság és keresztény ájeres luft. De amikor én mintegy belém testesedve érzem nyolcmillió magyar árvaságát, kitagadottságát, irtózatos szenvedéseit és felüvöltök, mint Cyrus király ama néma fia – Ne bántsd a magyart! –, az Gyűlölet. Ha az idegen hódít, kiszakít, megrabol, megsemmisít, az szeretet, az copyright és patentos kereszténység. De ha én az ezer halál felé taszított, meglopott, megcsalt, a nyomorúság ezer szorításában vergődő magyarság védelmére mozdulok, az Gyűlölet.”

Ez az 1936-ban született levele adekvát magyarázat arra, miért fordult szembe a „keresztény kurzussal”, de nyugodtan idézhetjük mellé „Feltámadás Makucskán” című, 1932-ben megjelent szatirikus kisregényét is, amelyben vérbeli pamfletistaként vetette fel és válaszolta meg a kérdést, mégis miféle moralitás jellemzi kora magyar közéletét.

Története szerint húsvétvasárnap Makucskán a feltámadás diadaláról prédikál Kátay tiszteletes, majd a templomból kilépve előbb csak egy gyermek, majd percek múlva az egész falu azt látja, hogy sűrű, tömött sorokban érkeznek feléjük a sírokból feltámadott holtak. A szokatlan viszontlátás első örömpercei után hiába kérik őket, menjenek vissza földi nyughelyükre, mosollyal az arcukon nem mozdulnak. A történteket hamarosan az országgyűlés is tárgyalja, a parlamenti patkó mindkét oldala elítéli a feltámadást és az így visszatértek maradását, terveket szőve visszavonulásukra – gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter például tekintélyes összeget kíván elkülöníteni egy, a Mátra csúcsára felépítendő toronyra, ahonnan figyelni fogják ezentúl a magyar falvakat, nehogy feltámadjanak –, végül meghagyják, hogy ha a feltámadottak a Makucskára kirendelt katonaság megjelenése után negyed órával sem térnek vissza a földbe, legyilkolják őket. Miután a pattanásig feszült helyzetben a feltámadottak közül egy asszony arra kéri a tiszteletest, hogy „ne tegyük gyilkosokká azokat, akikért éltünk, szenvedtünk, akiket egész életünkkel szerettünk, ezért menjünk vissza”, az így felel:

„– Atyámfiai, menjünk vissza békességgel síri ágyunkba. Az élet hívott, de az élők visszataszítottak. Vannak dolgok, melyekben hinni szükség és boldogság, de amelyeknek megvalósulása pusztítás és tragédia. Mi komolyan hittünk a feltámadásban. Tévedtünk. A mi új életünk csak bűn, nehéz felelősség és elaljasodás volna azok számára, akikért öröm volt nekünk a feltámadás. Menjünk vissza. Akiknek már nincs helyük az élők szívében, azoknak már könnyebb a temető földje. Menjünk vissza.”

Koporsójukba való visszatérésüket sohasem látott ünnepségsorozat kíséri, azonban csak egy hét múlva merészkednek ki a temetőbe, jól megtaposva a földet, majd kijövet a temetőkapu feletti feliratra – Feltámadunk! – feltekintve, mondván, „ebből már elég volt, nem jó húst szagoltatni az éhes ebekkel”, a táblát leveszik, és az újra felírják: „A honi föld örök pihenőt nyújt”, megnyugodva, hogy „a tudós német szakemberek pedig a mátrai toronyban híven vigyáznak, hogy a magyar falu fel ne támadjon.”

Aligha szükséges magyarázat e lélegzetelállító szatírához, legfeljebb csak annyi szelíd pontosítás, hogy talán már akkor sem elsősorban német szakemberek vigyáztak, nehogy feltámadjunk, mindenesetre a történet tanulsága, úgy tűnik, bármikor igaz. A „Feltámadás Makucskán” ismeretében ugyanis mindjárt megérthető, miért nevezte írója a „nemzeti-keresztény kurzus”-t sokak meghőkölésére egyszerűen csak „görénykurzus”-nak: a nevezett állathoz hasonlóan képviselői „sunyik, büdösek, lopók”, mert mindig idegen étvágyaknak szolgáltatnak ki bennünket, függetlenül nemzeti és vallási hovatartozásuktól. S mindezzel nem állt egyedül, hiszen kortársai közül Bangha Béla jezsuita „megkereszteltek kurzusá”-ról, Prohászka Ottokár püspök pedig „keresztények nélküli kurzus”-ról beszélt.

„A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség. Mienk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása s a hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel. A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja, és ez sohasem lesz másképp.” – írta még 1919-ben „Az elsodort falu”-ban, s mivel nem tapasztalta a szánalmat, a szolidaritást a keresztény-nemzeti kurzus uralma alatt, „Segítség!” című, 1925-ben megjelent regényében minden más művénél érzékletesebben vetkőztette mezítelenre a szavajárása szerinti „görénykurzus” „sunyi, büdös és lopó” lovagjait, hangsúlyozva, hogy mennyire azonos módon tör életünkre minden idegen, legyen az zsidó, sváb, szláv.

Erre példa regényének megannyi jelenete, így például az, amelyikben az idősebb írót megszemélyesítő Boór Bálint szobrászművészt Dózsa-szobra megsemmisítése céljából a „görénykurzus” lovagjai így keresik fel:

„Új vendégek érkeztek, nem is egy, hanem négy testület egyesített küldöttsége. A Szent Imre Gárdája, Hadúr Lovagjai, Loyola Katonái és a Szittya Őrszemek ultimátumát hozták. Nagyrészt még egyetemi hallgatók voltak, összesen tizenketten. Bálint egy szemfordulással magába nézte ezeket az arcokat. Sajátságos hasonlóság volt a külső arcokra kisejlő belső arcokban, mintha egyetlen nagy fekete koca tizenkét csecséről lógtak volna le. A szemek különösen bandzsalítók, kis lángúak, mintha mindig a más lelkiismeretébe leselkednének. Az orrok szimatoló, titkokat felszívó, tolakodó orrok. A szájak kegyes énekre görbülő, hiszekegyet hangosan mondó, mások hibáit elárulkodó szájak. Alakjuk az alázatosság és szemtelenség, a kegyeskedés és ledöfő gonoszság sajátos vegyüléke. Azoknak a fajtájából valók voltak, akiknél a szent jelszavak nem hit, hanem bunkó, a fiatalság nem fiatalság, hanem arcátlan tolakodás, a vallás nem vallás, hanem stréberség s a lelkükben termett isten az emberiség legnagyobb szégyene. Szónokuk, valami Kraemer Gottfrid, nagy mutatott tisztelettel kezdett beszélni:

– Igen tisztelt mester, mi tudjuk, hogy Boór Bálint mit jelent a magyar művészetben, ha nem tudnók, nem is jöttünk volna el. Mi sajnáljuk legjobban, hogy hazánk legjobbjai semmi áldozattal sem tudták megnyerni a mestert annak a világnézetnek, mely egyedül képes megmenteni honunkat és legszentebb hagyományainkat. De végleg el vagyunk tökélve, hogy az országot minden nyugati erkölcstelenségtől és fölforgató izgatásoktól meg fogjuk védeni. Nem engedi tiszteletünk, hogy vitába álljunk a mesterrel, de kérjük, hogy szobrát, mely a megbomlott múlt egy gyilkos zsiványát pucéran állítja oda a világ szemei elé, szíveskedjék visszavenni. Tiszteletteljes kérésünkkel el akarjuk hárítani magunkról a felelősséget mindazokért a következményekért, melyek kérésünk esetleges megtagadását követnék.

Bálint nem szólt semmit. Két öklét kabátja zsebébe börtönölte s lesúlyosodó mély szemmel nézte ezeket az elszült fiatalembereket. A csend hosszú pillanatokig tartott. A fiatalemberek kezdték már kínosan érezni magukat ez alatt a tekintet alatt. A vezérből ki is tört a félelem türelmetlensége:
– Milyen izenetet vigyünk megbízóinknak?
– Kik azok? – kérdezte mintegy magához ébredve Bálint.
A vezér mint milliós bankókat vágta ki:
– Szent Imre Gárdája, Hadúr Lovagjai, Loyola Katonái, a Szittya Őrszemek.
Bálint megint hallgatott. Mintha emlékezete kiköpte volna az ott állókat, nagy léptekkel méregette végig a műtermet. Megállt a fiatal Toldi szobra előtt. Hosszasan nézte. De valami különös, szobron, termen, sötéten túlrontó messzi nézéssel. Megint odaállt a fiatalok elé, megbökte a vezér mellét:
– Hogy hívnak?
– Kraemer Gottfrid.
Egy másik elé lépett. Egy hirtelen szőke reszketés elé. Az ijedten szökött a társa háta mögé. De azért mégis tőle kérdezte a művész:
– És téged?
Az lesunyítva dadogta bajtársa mögül:
– Frühauf Tibor.
Szomszédjánál, egy csúcsos fejű, véletlenül világra esettnél megismételte:
– Téged?
– Pironcsák Vilmos.
A Bálint szája elszélesedett s valami mindenen átütő gúny vérzett fel rajta. Neki zordult egy kis kongregációs képűnek, aki félénken pislogott az örök kegyelembe:
– Téged?
– Ulain Valdemár – nyögte az maga elé.
A művész felkacagott. Erdő zúgású földrengető kacagással. A fiúk rémülten néztek rá.

Aztán egy zömök, piros képű, kemény barna fejű fiúhoz ment. Most már húsba metsző kegyetlen hangon kérdezte:
– Mi a te neved?
Az felvörösödött s aztán nagyon halvány lett. Jobbra-balra nézegetett, mintha el akarna bújni. Nehéz lélegzéssel lihegte:
– Gulyás Miklós.
– Hová való vagy?
– Cófalvára, Háromszék megyébe.
– Mi az apád?
– Kálvinista kántortanító.
A művész arca elborult. Szemeibe nagy szomorúság felhőzött. Úgy nézte a fiatalembert, mintha egy szétbomló hulla fölött valami kérdés megoldása után kutatna. Aztán csendesen mondta:
– Te, szégyelld magad, fiam.

A fiatalember újból vörös lett és olyan gyermekszeme volt ebben a szégyenkezésben. Bálint vállat vont. Odament a könyvespolchoz, kivett egy könyvet. Beült egy karszékbe, olvasni kezdett.
Kínos csend volt a teremben. A fiúk nem mertek moccanni. Végre a vezér megszólalt:
– Mi a végső válasza a mesternek?
Bálint unottan fordította oda a fejét:
– Hát ti még itt vagytok? Menjetek a fenébe!

Olyan nehéz volt ez a hang, hogy meglökte a fiatalemberek inait. Fejüket a válluk közé sunyítva kifelé indultak. De azért hajlongtak s kanyargós alázattal jóéjszakát kívántak.”

(Folytatjuk)

Ifj. Tompó László – Hunhír.info