Tekintettel arra, hogy alighanem az etika bizonyul jó ideje a legnagyobb deficitnek világszerte, így nálunk is, a Horn Gyulák, Gyurcsány Ferencek Magyarországában, ezért nagyon is ildomos, ha kissé részletesebben megvizsgáljuk három részes elemzésünkben, magyar sorsunk mélyrétegeinek egyik legnagyobb ismerője, Szabó Dezső műveiben miként jelenik meg az etika, kiváltképpen a keresztény?

Platón és Pascal arra figyelmeztet, hogy tartós, kikezdhetetlen csak egy olyan erkölcsi világkép lehet, amelynek alapja a vallás, a lélek halhatatlanságába vetett hit, hasonlóan Arany Jánoshoz, aki pedig fiát így intette:

Majd, ha látod, érzed a nyomort,
Melyet a becsület válla hord;
Megtiporva az erényt, az észt,
Míg a vétek irigységre készt
S a butának sorsa földi éden:
Álljon a vallás a mérlegen.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem

Tekintettel arra, hogy alighanem ez a platóni, pascali, aranyi aranyigazság, vagyis maga az etika bizonyul jó ideje a legnagyobb deficitnek világszerte, így nálunk is, a Horn Gyulák, Gyurcsány Ferencek Magyarországában, ezért nagyon is ildomos, ha megvizsgáljuk, magyar sorsunk mélyrétegeinek egyik legnagyobb ismerője, Szabó Dezső műveiben miként jelenik meg az etika, kiváltképpen a keresztény?

Ehhez a kiindulópont a kolozsvári Felsőszén utcai szegénynegyedben telt gyermekkora, Kolozsvár ezernyolcszáznyolcvanas évekbeli történelmi atmoszférája, a házsongárdi temető varázsa, de ami a legfontosabb, édesanyja, Mille Mária példája, aki honfiúi bánatát alkoholizmussal kompenzáló édesapja helyett egymaga volt a család mindenese, megmutatója mindegyik testvérének, hogy az élet csakis a közösségért való lét lehet (hiszen ahogyan Arisztotelész megfogalmazta, az ember közösségi lénynek született („zoon politikon”)), így számára ismeretlen maradt ettől fogva az elefántcsonttoronyság, a begubózás, a visszavonultság.

Ekkor jegyezte el magát örökre a morállal: önéletrajzi vallomásaiban az „Életeim”-ben a családi fészekben kapottakról írva azt olvassuk, hogy közülük „az első: a magyarság szokatlanul erős, mély, komoly érzése, valóságos életvallássá fogadása” volt, mely „az élet minden napjában a látásban, a gondolkodásban, az ítéletben, a szeretetben és a gyűlöletben a századokon át megizmosult közösségi életösztön intései szerint érvényesíti formáló erejét. Aztán: egy mindennapi áhítatos, valóságos szerelmes részvétel a magyar kultúrában, a nagy szellemek alkotásaiban, a nagy magyarok életében. Aztán megvolt mindnyájunkban az igazságnak mély, ösztönös megérzése és szeretete, nagy szánakozó képesség a szegények, a kitagadottak iránt, a nép őszinte, valósággal szerves szeretete. És puritán volt ez a család, soha egy frivol szó, egy rossz csiklandású mozdulat nem történt tiszta levegőjében. A morál nem nagyképűség, nem társadalmi álarc volt e családban, hanem természetes levegője a léleknek.”

Ez az „egy mindenkiért”-magatartás amolyan „von Haus aus” volt, amelyben megtanulta, mi az altruizmus, az önzetlen segítségnyújtás, a régi székely rendi világból ismert kaláka, ugyanakkor már ekkortól lépten-nyomon szembesülni kellett földi élete végéig, mennyire magányos marad ezzel oly sokszor, hiszen, amint 1944-ben írja „Este felé” című versében, „az örökkévaló dolgok hívása nem üzenet a süket emberfülnek”, sőt halála előtt alig egy évvel utolsó kisregénye, „A megfojtott kakas” ironikus utószavában így foglalja egybe élete eredménytelenségét, azt, mégis miként kellett volna (legalábbis nyárspolgári értelemben) élnie:

„Az a Szabó Dezső egész rendes polgár lesz. Süket lesz minden jaj, vak lesz minden seb iránt. Nem fogja fájni senki fájását és érvényesíteni fogja egész étvágyát. Ha elmegy egy ember mellett, aki egy vézna gyermeket öklöz és rúg, mélyre emeli kalapját: – Uraságod igen célirányosan alkalmazza erőit és nem hagyja ugarba egy adófizető polgár jogait. Ha látni fog egy tekintélyes tolvajt, aki százak kenyerét lopja, lelkesülten fog felkiáltani: – Vezércsillagom, az ön jogi reformja új világot fog teremteni!

A kékek közt ultrakék leszek, a sárgák között vakító sárga. Minden reggel első dolgom lesz: futok, megnézem, mi a ma uralkodó igazság. És akkor nagy hangosan revideálom a tegnapi igazságot és az újnak leszek élharcosa. Összeköttetést teremtek az ország minden hasznot jelenthető emberével. Fog is rám hullani az áldás, mint tavaszi uborkára a ragya. Társelnök leszek hetvenöt társadalmi alakulatban. És hogy már nem írok, az irodalmi társaságok stafétafutásban fognak dísztagjukká választani. Jézus, már főispáni titkár vagyok… Csak az Édesanyám ne nézne behullott nagy sötét szemeivel a kolozsvári temetőből.”

Ugyanezen művéből megismerjük etikája másik kulcsfogalmát, a szánalmat: „Mert tudjátok meg, emberektől elembertelenült emberek: a szánalom volt életem. Szezámtárulja. A szánalom volt látóhatárom végtelensége, ölelésem tágassága, életem bősége. A szánalom mutatott meg minden egyes sebet, hallatott meg minden szívet, sebeken és jajokon át ő mutatta meg a minden egységét. A szánalomból tudtam hadsereggé sokasodni és a szánalom fogadtatta el velem az örök egyedüliséget. A szánalomért voltam kegyetlen, mint a nagy karmú dúvad és roppant lombú jóságfa.”

A szánalom számára egyetemes erkölcsi értékkategória, így az „Ölj!, novelláskötetében, „A szenvedés” és „A tarisznya” című elbeszéléseiből egyértelműen kitűnik, hogy az számára olyan, mint a levegő, a víz, a fény, minduntalan felhívva kortársai figyelmét arra, hogy az egymás iránti szánalom nélkül (amint Tompa Mihály írta) „oldott kéve”-ként „széthull nemzetünk”, ezért „minden magyar felelős minden magyarért”.

„Minden belém hajló arcban megtaláltam egy rokon fájdalmat, melyen át az ő élete az enyém lehet. És így csodálatos szent átlényegüléssel napról napra sokasodtam: egyszer csak az egész emberiség voltam. Minden emberi könnynek bennem volt fakadása.”

A szánalom, más szóval a szolidaritás oly sokszor megtapasztalt hiánya persze nemcsak őt, hanem elei közül Széchenyi Istvánt is nyomasztotta, aki szerint „Régen nyomta Honunkat már a megbántott Egek azon átka, hogy érteni, megfogni egymást nem tudtuk vagy nem akartuk” ugyanakkor tudta, hogy nemzeti nagyjaink életmotivációit inkább a Szent Ágoston-i elv vezérelte, az, hogy „in necessibus unitas, in non necessibus libertas, in utriusque caritas”, vagyis a „fontosakban egység, a kevésbé fontosakban szabadság, mindenekben pedig szeretet”, főleg, ha a haza sorsáról van szó, így például bármennyire is elkeseredett hitvitákat folytatott egymással Pázmány Péter és Bethlen Gábor, amikor nemzeti megmaradásunkról volt szó, kezet fogtak.

Erről volt nevezetes valaha a magyar, különösen is az erdélyi, vagyis hogy ha különböző megközelítésekből is, egyet akar, hazája javát mindenben, ami felold minden emberi gyarló szeszélyt, végletek közötti vergődést. Lássunk erre most két torokszorító példát Szabó Dezső önéletrajzi vallomásából, az „Életeim”-ből!

Az egyikben beszámol édesapja kolozsvári főjegyző barátjával, Lugossy Istvánnal való gyakori találkozásainak tapasztalatáról, arról, hogy mihelyst vacsora után beszélgetni kezdtek, szokás szerint kölcsönösen szidva „a mai világot, a mai erkölcsöket”, Lugossy bácsi egyszer csak Tisza Kálmánt kezdte dicsérni, mondván, most már ő végre rendet rak, mire az őt vendéglátó édesapja céklavörösen kifakadt („az én házamban nem lehet ilyent mondani, aki ilyent mond, az nem lehet barátom, az hitvány hazaáruló”), így barátja hasonló indulattal távozott („Jóska, ígérem, igyekezni fogok, hogy ne emlékezzem rád!”), ám ez aztán még ki tudja, hányszor ismétlődött meg, hanem azért „amikor újból találkoztak, úgy örvendtek egymásnak, mintha semmire nem emlékeznének”, elvégre „nem lehetetlen, hogy éppen ezek a viharos összeütközések adták meg barátságuk értékét, kellett a dráma, kellettek az átnyargaló nagy lelki viharok ezeknek a közelmúltban annyi nagy eseményen átkergetett embereknek, habjai egy felrázott kornak: a vihar mintegy belső higiéniája volt lelküknek”.

A másodikban arról vall, hogy székelyudvarhelyi tanársága alatt milyen nevelői hatással volt tanítványaira:

„Itt jön felém a Petőfi Sándor alakja. Ne tessék összetéveszteni, itt nem arról a csodálatos Géniuszról van szó, aki olyan messze ható fénnyel tudta bevilágítani a tragikus magyar életet. Petőfi Sándor harmadik reálista volt, egy hasonló nevű diósgyőri vasmunkás fia. A harmadik osztályban tanító tanárok, ottani óráikról jövet rendesen ilyen mondatokkal léptek be a tanári szobába:
– Hát ez a Petőfi Sándor borzasztó, ma megint szemtelenkedett.
– Én kénytelen leszek felpofozni azt a Petőfi Sándort, ma megint visszafeleselt.
Kíváncsi lettem, micsoda rettenet az a gyermek, aki meglett tanárok haragját így mozgósítani tudja. Felszólítottam. Erősen épített, nyílt arcú, jó fejalkotású gyermek volt. Durcásan kelt fel, és úgy nézett rám, mint aki valami bántást vár. Rögtön láttam, hogy egy értelmes, jó fiúnak született gyermekkel van dolgom. De olyannal, akinek szüksége van, hogy jóindulat sugározzék feléje, hogy aztán ez nyisson utat az ő jóságának. Azt is látta, hogy mindig kész dacosságát jó részben a neve szuggerálja. Két-három zord felelete után elkacagtam magamat:
– Na, kiskomám, te bolond gyermek vagy. Úgy viseled magad, mintha fel akarnád öklelni az egész világot. Látod, az a másik Petőfi Sándor, aki volt olyan legény, mint te, ha csak egy kis jóakaratot mutattak is iránta, azzal hálálta meg, hogy magaviseletével, szorgalmával megmutatta: érdemes erre a jóakaratra. Már most meg tudnád-e mondani, miért ne lennék én jóakarattal irántad? Hiszen éppen azért, mert tudom, hogy értelmes és jó fiú vagy, el akarom érni, hogy örömet szerezz szegény szüleidnek, akik beléd helyezik minden reményüket, és annyit áldoznak éretted. Ülj le, fiacskám, gondold át, amit mondtam, és hiszem, hogy mi még jó barátok leszünk.

A gyermek éktelen csodálkozással ült le. Szemeiből néma könnyek jöttek, melyeket haragosan törölt le. Megtudtam, hogy a következő tízpercben félrevonult a játéktól, és sírt. Egyik legjobb, kezesebb tanítványom lett. És sunyi öröm volt, mikor rövid idő múlva ilyen mondatokat hallottam a tanároktól:
– Nem is olyan buta ez a Petőfi Sándor, ma egészen értelmesen felelt.
– Ezt a Petőfi Sándort valósággal kicserélték, egész rendes gyerek lett.”

Igen, kellettek a két viharvert barát közötti „viharos összeütközések”, szükséges volt a tanár diákja iránt érzett jóindulatának kisugárzása. Mert ilyen az igazi magyar, mert függetlenül, attól, milyen hivatást tölt be, testvérének tekinti társát, akiben legfeljebb vitapartnert és nem lebunkózandó ellenséget lát.

Mindehhez az etikai alapálláshoz persze nélkülözhetetlen az empátia: a pedagógus Szabó Dezső ezt felismerve tudta, hogy olyan a nyelv, mint az egészség: csak akkor értékeljük, ha megvan, nem is sejtve, mennyire gyógyító hatalom, mennyire szárnyakat ad különösen is a nyiladozó gyermekléleknek.

Erről álljon itt (szintén az „Életeim”-ből) az alábbi részlet, melyben elbeszéli, empatikus szavaival milyen életnevelő igézettel hatott diákjaira.

„A harmadik nagy negyedik osztályban voltam osztályfőnök. Egy Ágoston nevű fiúval meggyűlt a baj. Napról napra nem készült el a feladatokra. Elpróbáltam vele mindent, barátságos rábeszélést, enyhe szigorúságot, hiába. A lehetőségig kíméltem, mert valami különöset vettem észre rajta. Szórakozott volt, eltűnődő, szomorú, mintha valami állandó aggodalom fészkelte volna magát beléje. De a végén is csak kellett valamit csinálni a példaadás kedvéért. Egy napon újból a teljes tagadás álláspontjában találtam a tudomány kínálataival szemben. Mondtam neki:

– Na, fiacskám, az én tudományom már megállott, hogy mit próbáljak még el veled. Szólj édesanyádnak, hogy legyen szíves holnap felfáradni az iskolába.

Teljesen szabályosan, sőt előírás szerint jártam el. A fiú másnap nem jött iskolába, édesanyja sem. A következő reggel egy asszony majdnem önkívületi állapotban rohant az iskolába. A fia tegnap reggel iskolába ment, azóta nem látták. Egész éjjel virrasztva várták. Ő majd beleőrült, s ha a fia nem kerül meg, öngyilkos lesz ő is.

Az Ágoston édesanyja volt. Fiatal voltam s még gazdag az emberi sors minden szánalmára. Az eset gyökerekig megrázott. Íme, a legjobb szándékkal milyen szenvedést idéztem elő. Nem ismertem a családi viszonyokat. Az anya végtelenül ideges, a benyomásokra majdnem felelőtlenül reagáló volt. Az apa zord, mániákus, közte és felesége közt igen rossz viszony volt. Ennek volt terheltje a szerencsétlen gyermek, ez tette képtelenné a tanulásra, ez nehezített szomorúság-páncélt rá. Tudta, ha izenetemet otthon átadja, szörnyű jelenetet fog kiváltani az apjából, és megint csak az anya fog szenvedni. Ezért inkább világgá ment, ha nem tragikusabb szándékkal tűnt el. Ezt az anyja azt mondta, hogy magával vitte apja egyik öreg revolverét.

Az asszonyt igyekeztem lehetőleg megnyugtatni. És annyira mélyről jövő részvét áradt ki belőlem, olyan őszinte jóindulattal sugároztam át, hogy láttam, a kétségbeesett asszonyban nincs ítélet ellenem. Sőt mintha valami anyaság csillant volna fel rám néző szemeiben. A fiúknak megmagyaráztam az esetet minden vonatkozásában. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy az életben sokkal nehezebb esetekkel szemben kell helyt állaniok. Mindenki hibázik, kicsiny és nagy egyaránt. De az igazi ember állja a felelősséget a tettéért, és ezzel megváltja hibáját. Nem lehet életrevaló az, aki az első bibitől megfutamodik. A gyermekek nagyszerűen megértettek. Aztán megkértem őket, hogy délután segítsenek megtalálni a fiút. És ha sikerül, bánjanak vele szeretettel.

Délután már fél kettőkor ott volt az egész osztály a Sóstónál. Úgy gondoltuk, hogy talán a vasúti sínek mellett indult Budapestnek. Minden őrháznál, minden viskónál kérdezősködtünk. Néha mintha halvány nyomok merültek volna fel. Későn este, ordas sötétben kerültünk haza, eredménytelenül. Öt vagy hat nap délutánján folytattuk a keresését minden irányban, mindig a vak sötétség lehulltáig. Közben átmenetileg az idő megromlott, ránk vert az őszi eső, s esténként derékig csatakosan kerültünk haza. A gyermekek bámulatos kedvvel és sokszor meglepő okossággal segítetek a nyomozásban. Igaz, és ezt édes tanári magamon vettem észre először, hogy a dologban izgatott bennünket a kalandszerű, a detektívregénybe illő. Nagy volt győzelmünk, mikor egy magános háznál azt vallották, hogy egy fiú betért kenyeret és tejet kérni. A róla adott leírás teljesen illett Ágostonra, és amint később kiderült, ő is volt.

Végre a hatodik vagy hetedik nap reggelén, a fiú édesanyja boldogan állít be az iskolába. A fiú megkerült, de már nem emlékszem, honnan és hogyan. Kért, hogy ne fogadjam túlságosan szigorúan. Megnyugtattam, és bízva lelki hatalmamban, biztosítottam, hogy a gyermek ezután jól fog tanulni.

Másnap nagy esemény volt az osztályban. Mikor bementem az osztályba, úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. De mikor már csak egy negyedóra volt hátra, az én katonás modoromban, melyet egész tanári pályámon megtartottam, kiadtam a parancsot. – Álljatok fel! Fedezz! Vigyázz! Ágoston, gyere ki!
A fiú bűntudatában inkább kihullatta magát, mint jött.
Én szóltam:
– Na, öreg pajtás, te jól meggyalogoltattál minket. Megteszed most azt nekem, hogy a sok fáradtságért felelsz a kérdéseimre?
– Meg – mondta halkan a fiú.
– Tudnál-e becsülni egy olyan pásztort, aki nem törődnék a nyájával, elaludnék, vagy ide-oda kószálna, és ezzel sok kárt okozna a gazdájának?
– Nem.
– Becsületesnek tartanál egy ápolót, akit éjjel a kórházban a betegek őrizetére rendelnek ki, és az megszöknék a korcsmába, s a betegek felvigyázó és segítség nélkül maradnának?
– Nem.
– Elismered, hogy szüleitek azért hoznak titeket ide, hogy a tanárok jó magaviseletre, szorgalomra és hasznos ismeretekre neveljenek titeket?
– Elismerem.
– Kötelességét teljesíti a tanár, ha erre a célra, szükség esetén, büntetésekkel is sújtja a hanyag tanulót?
– Igen.
– Mondd meg egész bátran, fiacskám, semmi bántásod nem lesz érte, igazságtalannak tartottad az én eljárásomat veled szemben?
– Nem.
– Akkor miért tetted, fiam?
A gyermek félrefordította fejét. Nagy, néma könnyek potyogtak szemeiből. Tudtam, mi történik benne. Nagy cirógatás volt a hangomban:
– Ne félj, öreg pajtás, tudom, hogy nem rosszaságból tetted. Nem akartál szenvedést okozni mamádnak. De buzgó csacsiságoddal úgy jártál el vele szemben, mint a medve az alvó gazdájával, akinek egy légy szállt az orrára. Hogy a légy fel ne ébressze a gazdát, egy nagy darab sziklát vágott hozzá. Te is csak több fájdalmat okoztál mamádnak. De mert jó szándék és bátorság volt a tettedben, ez alkalommal elfelejtjük, hogy a cipőink talpa ellen ilyen merényletet követtél el. Most pedig add a jobb mancsodat, mint tanárodnak, és mint idősebb bátyádnak, hogy ezen túl jól fogsz tanulni, és egy kis vidámságot viszel szegény mamád életébe.

A gyermek sírt, jó tisztító, megkönnyítő sírással. A fiúk arcára feljött a legmélyebb jóságuk. Most már egész gyermekes pajtássággal mondtam:
– Fiúk, holnap délután kimegyünk rablósdit játszani. Ágoston lesz a zsandárvezér, tanuljon meg ő is nyomozni.
Boldog kacagás csörgött fel. A fiú sohasem adott többé okot a panaszra.”

Nem bizony, hiszen valóban, a szelíden feddő szó úgy hatott a gyermekre, mint sebre a balzsam, megmutatva, hogy olyan a nyelv, mint az egészség: csak akkor értékeljük, ha megvan, nem is sejtve, mennyire gyógyító hatalom, mennyire szárnyakat ad különösen is a nyiladozó gyermekléleknek.

(Folytatjuk)

Ifj. Tompó László – Hunhír.info